Katonáné Rosta Hedviggel – azaz Hédi nénivel beszélgettem, leveleztem, aki jelenleg is Keszthelyen az Egry József Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskolában tanít magyar nyelv-és irodalom tantárgyakat, illetve osztályfőnöke a 2.A osztálynak. Vele készítettem interjút. De miért is volt erre szükség?
A Jövőt Építők Generációja Egyesület minden félévben felvételit hirdet, amikor is a fiatal tehetségek csatlakozhatnak közösségünkhöz. A felvételi keretén belül megálmodott bevonó program alatt a friss bevonós tagoknak számos kihívást és feladatot kell teljesíteni, hogy a program végén teljes értékű JÉG-taggá válhassanak. Az egyik feladat úgy szól, hogy készítsünk interjút egy általunk sikeresnek tartott személlyel az én választásom pedig Hédi nénire esett.
Hédi nénire egészen kiskorom óta csodálattal tekintettem, általa már 6 évesen szembesültem azzal, hogy ha igazán szereti az ember amit csinál, és ezáltal szívvel-lélekkel tudja csinálni, akkor sikeresnek fogja érezni magát a munkájában, és a magánéletben is sokkal pozitívabb ember tud lenni. Egész eddigi életem iskolában töltött évei alatt Ő azon kevés tanárok egyike, akik igazán foglalkoztak a diákjaikkal, mind tehetséggondozás, mind felzárkóztatás terén.
Örök emléket hagyott bennem az országos versenyekre való felkészüléseink, melyek során délután 5-6 óráig bent maradtunk az iskolában heteken keresztül mindennap azért, hogy biztosan ki tudjam hozni magamból azt, ami bennem van. Mikor még hétvégén is gyakorló maratonokat tartottunk a tanító néninél, aki – míg mi éppen teszteket írtunk – mindig sütött nekünk. Ez az alázat a munka iránt, az elkötelezettség a gyerekek nevelése, tanítása iránt maradandó nyomot hagyott bennem, mindig példaként fog előttem állni.
Hogy miért tartom őt sikeresnek? A sok elismerésén, kitüntetésén és azon kívül, hogy elterjesztett egy csodálatos és hasznos módszert, nagyon fontosnak tartom, hogy kiegyensúlyozottan, boldogan éli a mindennapjait. Itt felmerül bennem a kérdés, hogy mit is jelent boldognak lenni.
Nos, számomra egy ember nem akkor boldog, ha nincsenek problémái, hanem ha a problémáit felhőtlen jókedvvel és alázattal, tisztelettel tudja megoldani, aki ha farönkök kerülnek az útjába nem hív kétségbeesetten segítséget, hogy tisztítsák meg az utat, hanem átugorja a fát és közben olyan magasra ugrik, hogy elbámészkodik a gyönyörű napsütésen, a lombok tetején és az élet jó dolgain.
Számomra Hédi néni egy az egyben a sikerességet, a boldogságot testesíti meg, ugyanis nemcsak eredményeket ér el a munkájában, hanem imádja is azt.
De mi is volt Hédi néni álma gyermekkorában?
Már kisgyermekként is tudtam, hogy tanító néni szeretnék lenni.
Hogyan kezdte el a karrierjét? Hogyan indult el? Hogyan változtak útközben a céljai?
1984-ben érettségiztem Zalaegerszegen, a Deák Ferenc Szakközépiskola egészségügyi szakán. Szüleim és tanáraim az orvosi pályára szántak, de én már kisgyermekként tudtam, hogy csakis tanító néni szeretnék lenni. Ezért is jelentkeztem a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola tanítói szakára, melyet levelező tagozaton végeztem el.
Olyan ember vagyok, aki a gyakorlatban mindig tudtam hasznosítani az elméletben tanultakat. Pályafutásom alatt mindig törekedtem tanítványaim tudásának megalapozása mellett személyiségük kibontakoztatásában is részt vállalni. Továbbképzéseim alkalmával úgy tapasztaltam, hogy ennek legpregnánsabb eszköze a drámapedagógia. Ezért számos drámatábor, színház-rendezői tanfolyam után 2000-ben elvégeztem az Apor Vilmos Katolikus Főiskola drámapedagógia szakát.
Az ott tanultak a mai napig döntő szerepet játszanak szakmai munkám módszertanában. Kezdetben nem kaptam tanítói állást, ezért Keszthelyen az Életfa óvodában óvónőként kezdtem el pedagógusi pályámat. Gyönyörű és hasznos szakasza volt életutamnak az az egy év, amit a 3-6 éves korosztállyal töltöttem, ugyanis a kicsik életkori sajátosságainak megismerése nagy segítséget nyújt, amikor első osztályt indítok.
1998-ban egy kis somogyi faluban, Vörsön sikerült napközis nevelőként elhelyezkednem egy kis létszámú iskolában. A tanulók többsége roma nemzetiségű volt, szegény családi háttérrel. Két pedagógus tanított az iskolában, az 1,3 és a 2,4 évfolyamot összevonva. Én az összevont 4 évfolyamnak voltam a napközis tanítója, így már főiskolásként átláttam, megtanultam az alsó tagozatos tananyag évfolyamonkénti eloszlását, módszertani megvalósítását. Azt ott szerzett “útravalók” egész pályámat meghatározták.
A két kolléganő szakmai alázata, gyerekek iránti tisztelete, a másság elfogadása, módszertani nagyszerűsége mintaként szolgál a mai napig. Pályám alatt folyamatosan kerestem, keresem a válaszokat a mindig aktuálisan felmerülő szakmai kihívásokra. Már főiskolás éveim alatt számos kérdés fogalmazódott meg bennem, miszerint hogyan tudnám növelni a gyermekek tanulásának hatékonyságát, hogy lehetne csökkenteni a magatartási problémákat. Milyen módon lehetne sokoldalú tehetséggondozást végezni?
Az iskola és a szülői ház kapcsolatát erősíteni, miként lehetne zökkenőmentesebbé tenni az átmenetet az óvoda és az iskola között? (Ez a kérdés azért is fontos volt számomra, mert korábban óvónőként dolgoztam.) A szakmai kapcsolatokat, a tanárok közötti együttműködést javítani? A pedagógiai módszertani kultúrát fejleszteni? Miként tudnám hatékonyabban fejleszteni a tanulók erkölcsi, önismereti, társas kultúráját, másokért való felelősségvállalását, testi, lelki egészségét, hazája iránti szeretetét, tiszteletét?
A kulcskompetenciák közül pedig mivel a magyar nyelv-és irodalom tantárgyakat tanítom, az anyanyelvi kommunikáció fejlesztésének fontosságát hangsúlyozni? Mivel ezeket az értékeket nagyon fontosnak tartottam, – s tartom a mai napig is, – a főiskola elvégzése után minden meghirdetett tanfolyamra elmentem, bízva abban, hogy rátalálok egy olyan pedagógiai útra, amelyen én is szívesen járok, s amellyel teljesen azonosulni tudok.
Így jutottam el Budapestre, és ismerkedtem meg 1991 nyarán a dr. Benda József nevével fémjelzett Humanisztikus Kooperatív Tanulásszervezési modellel (HKT), melynek középpontjában a csoportmunka áll, amely a gyerekek cselekvő aktivitásán, a teljesítmények erőteljesebb megbecsülésén, a tanulók egymás közötti szeretetteljes kapcsolatain, emberi méltóságuk tiszteletén nyugszik.
Az ott hallottak teljesen meggyőztek arról, hogy e módszer alkalmazásával megkaphatom a kérdéseimre a feleleteket. Nagy örömömre az év szeptemberében Keszthelyen, az Egry József Általános Iskolában meghirdetett napközis állásra felvételt nyertem, és elkezdhettem a HKT modell alkalmazását. Nagyon hálás vagyok első igazgatónőmnek, egykori volt tanárnőmnek, aki bízott bennem, s szabad utat engedett, hogy elképzeléseimet megvalósíthassam az általa vezetett intézményben.
Ugyancsak köszönettel tartozom jelenlegi igazgatónőnknek, aki támogatta a megkezdett munkám kiszélesítését, a rám bízott feladatokkal észrevétlenül is azt sugallta, hogy soha ne adjam fel, higgyek magamban.
1994-1996 között megszereztem a Humanisztikus Kooperatív Tanulás posztgraduális képzésén az I. II. III. fokozatot, illetve a belső szakmai továbbképzésen a szaktanácsadói címet. A modellben dolgozó kolléganőimmel- megtartva a módszer fő elméleti elemeit, kidolgoztuk a tanulásszervezés komplex, gyakorlati megvalósításának irányelveit, melyeket beépítettünk a módszer szervezeti modelljébe.
A Zala Megyei Pedagógiai Intézet szervezésében rendszeresen bemutató órákat tartottunk, látogattunk, illetve több napos tanfolyamatot vezettünk az érdeklődő pedagógusok számára. Ezt követően a megye több iskolájában kezdték el a HKT-módszerrel való oktatást. Iskolánk kulturális életében is aktívan, szívesen veszek részt. Örömmel vállalom a tanévnyitó-záró ünnepségek, ballagások, nemzeti műsorok megszervezését, rendezését. Intézményünk kerek évfordulójára készülő műsorok összeállításában, lebonyolításában is koordináló szerepet töltök be.
Rendszeresen készítem fel tanítványaimat iskolai, megyei, országos szintű versenyekre. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy 2014-ben egy bemutató órai látogatást követően előadóként meghívást kaptam az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet által szervezett országos konferenciára, melyet az Eötvös Loránd Tudományegyetemen rendeztek “Az egész napos iskola a lehetőségek iskolája” címmel.
A bemutatott órámról készült kisfilm bekerült a Jó gyakorlatok példatárába. Az idei tanévben pedig “A jó gyakorlatok a köznevelésben” címmel tartottam előadást Zalaegerszegen, illetve a Zala Megyei Drámapedagógiai Munkaközösség szervezésében a gyenesdiási óvodában arról, hogy a HKT modell miként segíthet az óvoda, iskola átmenetben.
Nagy örömmel tölt el, hogy egykori reformpedagógiai elképzeléseink, törekvéseink ma már elfogadott, alapvető kompetenciák a pedagógusi szakmában , a NAT-ban, kerettantervekben megfogalmazott követelmények társadalmi szinten is megfogalmazódtak. Örülök, hogy fontossá vált a lelki egészség, a kudarctűrés, a munkabírás fejlesztése.
Elfogadható, hogy valaki hibázhat, hogy pozitív megerősítéseket kapjon társaitól. Én ennek a területnek a fejlesztésével szeretném gazdagítani a módszert, s már meggyőződéssel hiszem és vallom Galilei gondolatait, miszerint : “Az embert nem lehet valamire megtanítani,csak hozzá lehet segíteni ahhoz,hogy a tudást maga szerezze meg.”
Úgy érzem iskolámban kollégáim elismerik munkámat, szavazataik alapján több alkalommal vehettem át Keszthely Város Önkormányzatától Pedagógus napi kitüntetést. A tavalyi évben pedig az Emberi Erőforrások Minisztériuma által adományozott, állami kitüntetésben Németh László díjban részesültem a “Gyermekek harmónikus személyiségformálása érdekében végzett szakmai munkám elismeréseként.”
E cím elérésében nagyon sokat köszönhetek kedves családomnak, férjemnek, fiamnak, akik nagy türelemmel viselik munka szeretetemet. – kezdte nagy elánnal interjúnkat Hédi néni.
Ha egy mondatba kellene összefoglalni a sikert, Ön mit mondana?
Az álmainkat még akkor se adjuk fel, ha meg kell küzdenünk érte, ha hiszünk abban, amit teszünk, előbb-utóbb sikerre vezet , s nemcsak a munkánkban, hanem a magánéletünkben is sikeresek lehetünk.
Mit gondol a magyar fiatalok mostani helyzetéről? Miben tér el az Ön akkori helyzetétől?
Sokkal több lehetőség van számukra tudásuk bővítésére, idegen nyelvek tanulására, hiszen egységes Európában élnek.
Ön szerint mi a 3 legfontosabb képesség, amellyel egy fiatalnak rendelkeznie kell/szükséges elsajátítania ahhoz, hogy sikeres legyen? Ön minek köszönheti sikerét?
Szorgalom, kitartás, elhivatottság. Én, szerencsére mindhárom képesség birtokában vagyok. Szüleim élete példaként állt előttem. – osztotta meg az információt Hédi néni.
Melyek voltak a legnagyobb akadályok és kockázatok a karrierje során, amikkel szembe kellett néznie?
Kezdő pedagógusként, fiatal, frissen végzett főiskolásként nem volt könnyű utat törni egy újszerű szemléletnek. Az első években kevesen értették a módszer “játszva tanulásának” fontosságát, de ma már úgy látom, hogy nekem volt szükségem arra, hogy megküzdjek a módszer elfogadtatásával, mely által sokat tanultam, fejlődtem, s erőt kaptam az utam folytatásához a célom elérésében. Kezdetben tele voltam kétségekkel, melyek segítettek abban, hogy továbbgondoljam, megfontoljam pedagógiai elképzeléseimet.
Valami újszerű dolognak az elfogadtatása sehol sem könnyű feladat. A 80-as évek végén társadalmi szinten, s főleg a szülők körében már megjelent az igény az alternatív nevelési módszerek iránt, de az iskolákban még a “poroszos”, frontális tanítási modell volt a meghatározó. A mi iskolánkban is kiváló szakmai tudással rendelkező kollégák dolgoztak frontális munkaformával.
Ebben a több évtizede jól működő, városi szinten is eredményes iskolában kezdő, friss diplomásként szerettem volna egy demokratikusabb légkörű, munkazajjal járó, oldottabb hangulatú, a gyerekek tevékenykedtetését előtérbe helyező modellt elindítani, ráadásul napközis nevelőként.
Először is a közvetlen kolléganőmet kellett meggyőznöm a módszerben rejlő nagyszerű lehetőségekről úgy, hogy én is csak a felkészítő tanfolyamon hallottakra támaszkodtam. De látva a gyerekek és a szülők lelkesedését, hittem benne és magamban. Az is nehezítette a módszer elfogadtatását, hogy egy elismert kolléganő ugyanabban az évben indított el egy teljesen eltérő, más didaktikai elven alapuló, technikájában gyors, egyéni teljesítménycentrikus programot.
Igazgatónőnk nagyon nyitott volt az új módszerek irányába, ezért utat engedett annak, hogy két eltérő metodikájú program induljon iskolánkban. Nagyon sokszor elhangzott az a vád, hogy mi csak játszunk a tanórákon. Ma már bizton állítom, hogy a játékosság nem gyengíti az iskolák eredményességét, hanem annak feltétele. Sokszor elbizonytalanodtam, megleptek a gyerekekből a csoportmunkában felszínre kerülő őszinte megnyilvánulások.
Kezdetben nagyon szigorúak voltak egymáshoz, ha valaki nem működött együtt vagy nem szerzett pontot a csoportjuknak, azonnal ki akarták zárni. Meg kellett nekik tanítani, hogyan tudják véleményüket kulturáltan elmondani, a problémákat megfelelően kezelni. A csoportmunkában való dolgozás minden lépését is külön meg kellett tanítani, kezdetben csak másolták társaikat, ennek a problémák a kiküszöbölésére alakítottuk ki a SZABÁLY ABC-t, illetve a csoportok saját szabályait.
Zalaegerszegi kolléganőimmel éjszakákon át tartó telefonbeszélgetéseink alatt kerestük a legmegfelelőbb értékelési módokat, technikákat, s végeztünk el minden olyan tanfolyamot, amelyek segítettek ezek megoldásában. Többször alkalmaztam tanulóimnál a relaxálást, autogéntréninget, amit akkor még nagyon kétkedve fogadott a szakma.
Minden visszaigazolásra szükségem volt, amelyekből tanulhattam, beépíthettem további munkámba. Ezért is vezettem be, hogy minden osztályomban 4. osztály év végén megkérem a szülőket és a gyerekek , hogy írják le véleményüket, tapasztalataikat a módszerrel kapcsolatban. A módszer elfogadása akkor kezdődött csak el, amikor a gyerekek felkerültek felső tagozatba, nem hogy kevesebbet tudtak, hanem megnyerték a tanulmányi versenyeket, s ami a legfontosabb, tudtak kulturáltan véleményt nyilvánítani, s az alsó tagozaton megélt “Nálunk öröm a tanulás, nálunk érdem a tanulássá” változott.
Mi volt az Ön legnagyobb kihívása az élete során?
A munkámban a legnagyobb kihívásnak a főiskola elvégzése után a kicsi elsősök megtanítása az olvasás, írás “tudományára”, valamint a HKT módszer elfogadtatása.
Mi volt az Ön legnagyobb bukása? Hogyan állt fel?
Nem éltem át, illetve nem éltem meg semmit sem bukásnak. Minden nehéz helyzetet egyfajta tanításként fogtam fel, amiből csak profitáltam. Hálás vagyok a kapott nehézségekért.
Mostani fiatalok hogyan tudnák legyőzni félelmeiket?
Nem kell legyőzni a félelmeket, szembe kell velük nézni, mert csak akkor válhatunk azokká, akik szükség esetén le is tudják győzni őket. A pozitív gondolkodás nagyon sokat segíthet, ezért is ültetem el e gondolkodásmód csíráit már kisgyermekkorban tanítványaimban.
Mit üzenne a jövő generációjának?
Bátran vágjanak bele céljaik megvalósításához. Tanácsokat elfogadhatnak nevelőiktől, szüleiktől, de csak akkor válhatnak sikeressé, ha belső hangjukra hallgatnak, s következetesen kitartanak mellette. A közösségi hálón való felszínes barátságok helyett igyekezzenek bensőséges kapcsolatokat kialakítani, azokat óvni, megőrizni. Fontos, hogy érezzék, hogy jó egy közösséghez tartozni, ahol megélhetik a tagok támogatását, az összetartozás érzését, a barátság fontosságát. – zárta hosszúra nyúlt interjúnkat Hédi néni.
Köszönjük szépen, hogy időt szántál rá és végigolvastad ezt a cikket, illetve Hédi néninek is szeretnénk megköszönni, hogy rendelkezésünkre állt! Reméljük, hogy sok ember számára nyújtott inspirációt Hédi néni életútja. Ezzel talán motivációt is tudunk nyújtani az emberek számára, hogy igenis lehetséges a siker, csak sokat kell tenni érte.
Hasonló jellegű cikk több is található a JÉG Blog oldalán. Ehhez tudjuk ajánlani az egyik interjúnkat melyet Fábián Gáborral készítettünk és a következő linken találjátok. Még több JÉG tartalomért kövesd be Facebook és Instagram oldalunkat!
