Boldogság? Elégedettség? Olyan kifejezések, melyekkel minden nap találkozunk. Tyler Durden, a Harcosok klubja című regény főszereplője elég meggyőzően írja le a fogyasztói társadalom működési elvét: „Nemzedékek gyűlölt rutinmunkákat végeznek csupán azért, hogy megvehessék maguknak azokat a holmikat, amelyekre nincs is szükségük”
Hogyan járul hozzá a pénz boldogságunkhoz?
Társadalmunk függővé vált – nem csupán a vagyontól, hanem az adósságtól is. A mai napig tart a vita a pszichológusok, a közgazdászok és a szociológusok között arról, hogy a pénz, a vagyon hozzájárul-e érdemben a boldogság érzéséhez. A szociológus Ronald Inglehart arra a következtetésre jutott, miután hosszú éveket át, sok-sok országban tanulmányozta a boldogság jelenségét, hogy a növekvő vagyon némileg növeli a jólét érzését, de egyre kisebb és kisebb mértékben.
Egy gazdag világban a vagyon gyarapodásától a boldogság csak minimális mértékben nő. Már nincs hova növekednie. Inglehart szerint a gazdag országokban a jövedelem és a boldogság közötti korreláció „meglepő módon gyenge”. Ezt hívjuk Easterlin-paradoxonnak.
David G. Myers foglalkozott a gazdagság mulandó örömével: „Úgy tűnik, hogy a lottónyertesek öröme csupán átmeneti. Az eufória nem tart sokágig. Sőt a korábban élvezetet nyújtó tevékenységek, például az olvasás, veszítenek élvezeti értékükből. A hétköznapi örömök elhalványulnak ahhoz a mámorhoz képest, ami egymillió dollár elnyerésével jár.
Arisztotelész is valami hasonlóról beszél akkor, amikor azt mondja, hogy az eufórikus örömnek a normál örömökhöz viszonyítva süketítő hatása van (a normál öröm eltűnik, ha megjelenik az euforikus öröm, például drog hatására, és, úgyszólván, ez az új öröm veszi át a helyét.
Úgy tűnik tehát, kétféleképpen lehetünk boldogok a fogyasztástól: vagy állandóan fokozzuk a fogyasztást ( ez esetben ahhoz, hogy megszerezzük a következő boldogságot, még több anyagi jellegű dolgot kell fogyasztanunk), vagy ráébredünk végre, hogy amim van, az elég. Egyetlen dolog, amiből tényleg hiányt szenvedünk, az a hiány maga.
Nem marad nekünk más, csak a növekedés: a növekedés, ami nem ismer semmit önmagán kívül, mert nincs mérhető célja. Arisztotelész azt állította, hogy minden tevékenységnek kell, hogy legyen célja és értelme, telos-a. A céltalanság érzése értelmetlenséggel és otthontalansággal párosul. Versenyt futni a célig teljesen más, mint csak úgy futni a futás kedvéért. Ha csak úgy futunk a futás kedvéért, akkor csak körbe-körbe futkározunk, amivel nincs is semmi gond, de akkor ne lepődjünk meg, hogy nem jutunk sehova.
Ha valaki azt mondja, hogy „nincs időm magánéletre”, azt régen veszteségnek éreztük, valami hiányának. Ma viszont sokszor a munka iránti elkötelezettség jelének tekintjük, és aki mondja, arra számít, hogy ezzel tiszteletet vív ki magának. Míg Gilgames erőszakkal fosztotta meg munkásait a magánéletüktől, addig mi sokszor önként mondunk le róla.
A hiány hiánya
A helyzet paradoxona, hogy kénytelenek vagyunk „gyakran mesterséges” hiányt generálni. Csak a hiányban van kaland, vagyis szórakozás, csak így van értelme az életnek. Jellemző, hogy egy egész iparág épült erre a célra: szórakoztatóipar, a futószalagon készülő szórakozás és kikapcsolódás, amelynek alapja gyakran a hiány szimulálása. Miért? Azért, mert a valódi hiány nincs jelen a hétköznapjainkban.
Így történhet meg, hogy mi, a túltelített nézők, otthonunk melegében nézzük az elég vetített kalandokat, amelyekben a hősök éheznek és fáznak. Szórakoztat minket a veszély, amelyet magunk is szívesen megtapasztalnánk. Micsoda paradoxon: minél elégedettebbek vagyunk, minél nagyobb biztonságban élünk, annál inkább vágyunk mesterséges szórakozásra és a műanyag veszélyre.
És itt van a második paradoxon is: Az éhező, fázó hősökről szóló szimulált szenvedést csakis úgy tudjuk megnézni, hogy mi magunk bővelkedünk, otthon ülünk a kényelmes fotelben, pattogatott kukoricával a kezünkben. Nehéz elképzelni, hogy akkor is néznénk ilyen filmeket, ha közben mi magunk is ugyanilyen nélkülözést élnénk át.
Talán a hiány, a vadászat az, amire vágyunk. A vágy az, amire vágyunk. A szükségletek inflálódásáról írt Xenophón című dialógusában, amelyben a zsarnok azt állítja, rosszabbul él bárki másnál, mert számtalan öröm van tőle karnyújtásnyira, és egyiket sem élvezi egyáltalán. Minél több ételt terítenek az ember elé (azon túl, amivel jóllakna), annál gyorsabban lakik jól. Tehát, akinek sok fogás kerül az asztalára, rövidebb ideig élvezkedhet, mint az, aki mértéktartóan él.
Ha korunk parancsa, hogy mindenáron és maximális mértékben növekedni kell, akkor a valódi pihenés és elégedettség elérhetetlen. Ez vezet oda, hogy kellenek az orgiasztikus események, ahol az ember egyetemesen felszabadulhat eksztázisban (fesztiválok, házibulik stb.) A hétköznapi mértékletesség kiüresedése űz ki minket a házainkból, amelyekben nem lelünk otthonra, és hajszol minket az orgiasztikus igények felé, amelyekben nem ismerünk határt.
Túl nagy fogyasztásbulit szerveztünk hitelre.
De az már rajtunk áll, hogy mit kezdünk el hiányolni. És jobb, ha nagyon odafigyelünk arra, mit választunk. Ahogy Arisztotelész fogalmaz, az egyik szenvedély elfojtja a másikat. Annak ellenére, hogy az elmúlt pár évben meredeken nőtt a jólét, nekünk még ez sem volt elég.
Minden új „termék kitöltene egy saját maga által teremtett űrt”. Gondoljunk csak a közösségi médiára. Évtizedekkel ezelőtt el sem tudtuk volna képzelni, hogy mi az. Ma pedig napokat, órákat nehezen bírunk ki anélkül, hogy megnéznénk, miért csippant a telefon vagy a számítógép.
Mennyi kell nekünk ahhoz, hogy ne azt érezzük, hogy ami van, az túl kevés? Mi az a szeszélyes elem bennünk, ami nem képes elégedettséget találni? Miért nem lelünk békét?
Hogy milyen példához lehetne ezt a helyzetet hasonlítani?
Képzeljük el, hogy egy koncerten vagyunk, és valaki hirtelen feláll, komparatív előnyhöz jut, de azoknak a rovására, akik elől így kitakarja a zenészeket. Ha mások is követik a példáját, és felállnak, a komparatív előny elvész, és megint mind hasonló helyzetben lesznek, azzal a különbséggel, hogy mindenkinek fáj a lába. Aztán valaki lábujjhegyre emelkedik, és az egész folyamat kezdődik elölről. Aztán az emberek majd a vállára ülnek azoknak, akik lábujjhegyen állnak és így tovább?
Az elégedettség csupán viszonylagos, soha nem abszolút. A templom egerének érezzük magunkat, ha a szomszéd vesz egy új autót, annak ellenére, hogy mi elégedettek vagyunk a sajátunkkal.
Ki lehet-e lépni ebből a spirálból?
Arisztotelész sztoikus örökségében arra hajlik, hogy meg kell elégednünk azzal, amint van, és a boldogságot pontosan ebben találjuk meg. Különben a „hiúságok vásárának” csapdájába esünk, és mivel „ahogy a mondás tartja” evés közben jön meg az étvágy, sosem fogunk jóllakni.
Arisztotelész jó tanácsot ad, de nehéz megfogadni, különösen akkor, ha ott van bennünk a telhetetlenség nyoma, amit ráadásul, az elmúlt években nagyon elkényeztettünk. Ennek ellenére érdemes felkutatni lelkünkben a hála és az elégedettség érzését, főleg olyan helyzetekben, amikor „akár válság van, akár nincs” legalábbis anyagi értelemben, nekünk ezerszer több mindenünk van, mint annak a hihetetlenül szegény filozófusnak.
Köszönjük szépen, hogy végig olvastad ezt a cikket! Reméljük, hogy sok ember számára volt hasznos! Hasonló jellegű cikk több is található a JÉG Blog oldalán. Ehhez tudjuk ajánlani az egyik önfejlesztéshez kapcsolódó – “Két egyszerűbb trükk a gyorsabb nyelvtanulásért.” – cikkünket. Még több JÉG tartalomért kövesd be Facebook és Instagram oldalunkat!
