Hihetetlen gondolat, hogy több, mint fél év telt el azóta, hogy utoljára beszámoltunk a Jövőt Építők Generációja szervezet Társadalmi Érzékenyítés csapatának munkájáról. Akkor még ezzel a friss kezdeményezéssel épp első tétova lépéseinket tettük a magyarországi társadalmi problémák ingoványos talaján.
Az azóta eltelt időben „vállalkozásunk” 3-ról 4 főre duzzadt és – bár a később említett szervezetekhez képest még mindig csak űrmértékben kifejezhető távolságból látjuk a gondokat – fontos tapasztalatokat szereztünk. Ezen felül mind átestünk a tűzkeresztségen a szociális problémák mentén szervezett és lebonyolított események terén. A továbbiakban az elmúlt 6 hónapban keletkezett gondolatainkat és megéléseinket szeretnénk megosztani Veletek.
Társadalmi érzékenyítés? Társadalmi felelősségvállalás? Mi micsoda?
Mielőtt azonban ezt megtennénk, fontosnak tartjuk tisztázni, pontosan mi is az amivel foglalkozunk, mik a céljaink. Ez már csak azért is érdekes lehet, hiszen mi magunk is sokszor vívódtunk, hogy habár Társadalmi Érzékenyítés csapatunk neve, a társadalmi felelősségvállalást hasonlóan fontosnak érezzük, sőt, legtöbbször olyan szervezetekkel dolgozunk együtt, akik ennek mentén definiálják magukat. Mielőtt megosztanánk mi mire jutottunk, érdemes lefektetni, hogy melyik fogalom alatt mit is értünk.
A szociális vagy társadalmi érzékenyítést nagyon sokféleképpen lehet megközelíteni, de a gyermekneveles.hu frappáns egyszerűséggel foglalja össze, miszerint a szociális érzékenyítés „egy vagy több technikát jelent abból a célból, hogy valaki számára tolerálható (vagy elfogadható) legyen másvalakinek a szokásostól való eltérése.” Avagy, hogy a többség viszonyát a bármilyen formában megjelenő kisebbséghez (etnikai hovatartozás, nemi identitás, anyagi helyzet, értelmi fogyatékosság, mozgássérülés stb.) a többség-kissebbség relációja negatívan ne határozhassa meg. Sajnos az utóbbi időben láttunk arra példákat, hogy ezt a fogalmat nagy fórum előtt félre definiálták, így rá kell mutatni, hogy a cél a tolerancia és az elfogadás és semmiképpen sem a pozitív megkülönböztetés vagy a promotálás.
Ezzel szemben az encylopedia-titanica szerint a társadalmi felelősségvállalás „az egyének, a társadalom vagy a társaság tagjai azon kötelezettségvállalása és kötelessége, hogy önként hozzájáruljanak az igazságosabb társadalomhoz és a környezet védelméhez.” Ez lehet egy aktív cselekedet, amivel pozitív hatást kívánunk elérni (például mesemondás gyermekotthonokban élő kicsiknek vagy akár a Tisza és a Tisza partjának a megtisztítása a szeméttől), vagy passzív, amikor valamit nem teszünk, hogy elkerüljük a negatív hatást (mint csomagolás mentesen vásárolni).
A fenti dimenziókban igyekeztük mi is meghatározni a saját kis csapatunk szerepét. Talán nem lesz meglepő, ha azt írom, hogy a válaszunk egy határozott „is-is” lett. Nem tudjuk elképzelni, hogy az általunk szervezett események legnagyobb részén valamilyen formában ne jelenjen meg az aktív cselekvés és kiállás egy számunkra (is) fontos ügy mellett. Természetesen nem áltatjuk magunkat azzal, hogy sokéves mély árkokat mi fogunk tudni feltölteni, de a JÉG-ben hiszünk abban, hogy a változás az egyén szintjén kezdődik és az egyén felelős azért, hogy segítsen, akár csak egy elhanyagolt telket szakszerűen rendbetenni és az ottani árkokat feltölteni. (Erről bővebben kicsit később 😊) Talán nem túlzás azt állítani, hogy, ha naiv gondolatnak tartjuk, hogy majd egyesével összefogva sikerül „megváltani a világot”, akkor hasonlóan naiv az is, ha azt várjuk, hogy ezt majd valaki vagy valakik megteszik helyettünk. Amennyiben ezek az opciók, talán jobbak az esélyeink, ha az elsőt választjuk.
Ugyanakkor nem tudjuk elengedni a szociális érzékenyítést sem. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a fő célcsoportunknak, a JÉG tagoknak már nem sok újat tudunk mondani az elfogadásról vagy az előítélet mentes életről. Ehelyett inkább azt a gondolatot tűztük ki zászlónkra, hogy minél több magyarországi társadalmi problémát közelebbről megértsünk, ne csak valljuk magunkról, hogy mi minden téren toleránsak és elfogadóak vagyunk, de tudjuk is, pontosan mik azok a problémák, ahol ez kérdés lehet. DE, most már elég az elméletből, a következőkben tényleg rátérünk arra, mikkel is foglalkoztunk pontosan.
JÉG Társadalmi Érzékenyítés “Egyperces Novellák” – Az utóbbi pár hónapunk 3 rövid történetben
A nyarunk eddigi talán „legbátrabb” vállalásunkkal kezdődött, mikoris a BAGázs alapítvánnyal először dolgoztunk együtt. A szervezet célja, hogy Bagon és Dányban csoportos és egyéni programokkal támogassák az itt mélyszegénységben élő családok életét. Segítenek többek között a tanulásban, az adósságrendezésben, a legális életvitel fenntartásában és a munkaerő-piaci elhelyezkedésben. Ars poetica-juk része, hogy sosem adományoznak, mindig hosszú távon fenntartható, valós változásokban segítenek. Egy korábbi projektünkön, a paloznaki kertrendezésen felbuzdulva újfent, mint „önkéntes munkaerő” kívántunk jeleskedni és segíteni. Ahogy azt Emőkétől, a szervezet elnökétől megtudtuk, volt is egy telek a telepen, amit a szervezet hosszú távon közösségi térként képzel el. Ehhez viszont még rengeteg lépés vezet, amelyek közül az első a telek szeméttől, gaztól és véletlenszerűen előforduló drótkerítésektől való megtisztítása volt. A munkát két egymást követő szombaton végeztük.
Első alkalommal a JÉG-ben már szinte „rendszeresített” szakinkkal, Benedekkel és unokatestvérével mentünk ki. Ők saját gépekkel felszerelve máskor is vállalnak területrendezést, ez alkalommal természetesen pro bono jöttek segíteni. A munka profiktól elvárható olajozottsággal zajlott, késő délutánig az egész területet sikerült lekaszálni, a fákat visszametszeni, a szúrós bokrokat kitakarítani. Lelkes helyi gyerekek végig segítették a haladást, néha talán túl hevesen is, ilyenkor villám eligazítást tartottunk a gereblye helyes használatáról. A következő hétvégén egy népesebb, de kevésbé tapasztalt csapattal érkeztünk. Ezúttal valószínűleg több volt a felesleges mozdulat és az elfojtott káromkodás. Sőt, ahogy az egyik helyi felnőtt furgonjának a segítségével a drótkerítés elásott részeit „kirántottuk”, szinte biztos, hogy nem felelt meg az EU szabványoknak. Ettől függetlenül a nap végére így is szépen haladtunk, még egy kis közös focira és játékra is volt idő. Jó érzés volt, hogy a gyerekek már visszatérő vendégként üdvözöltek minket.
Az idilli képet persze árnyalta a környezet, nem véletlenül pont itt dolgozik már évek óta töretlenül a BAGázs. Helyenként düledező falak, hiányos házak, fiatal korban megjelenő drogproblémák, a gyerekek agressziója egymás felé… csak néhány felszíni probléma. Sok szempontból volt tanulságos itt eltölteni közel két napot. Egyfelől sokkoló, hogy milyen párhuzamos társadalmak működhetnek hazánkban, meggyőződésünk, hogy a többség, beleértve az írót is ezt az élményt megelőzően, el sem tudják képzelni, sokan milyen körülmények között kénytelenek felnőni. Ugyanakkor az idő múlásával egyre feltűnőbb, hogy az itteni gyerek is végső soron csak – és most meglepő gondolat jön – gyerekek. Lehet, hogy sokat káromkodnak, többet bántják egymást, sőt még egy fehérjeszeletnek is lábakél (ami, mint utólag kiderült egyáltalán nem is volt finom), de ők is szeretnek játszani, focizni, hülyéskedni, kíváncsiak a világra és a számukra ismeretlen dolgokra, törődnek egymással és végtelenül vágyják az figyelmet és a szeretetet. Minden munkát dícsérő szó után büszkén húzták ki magukat, a segítségért felajánlott csokikat a legnagyobb természetességgel törték 2-3-4-5 részre azoknak, akik nem vettek részt. Miután egy JÉG tagnak sikerült két verekedőt szétválasztani, a kisebbik fiú még hosszú percekig ölelte a szétválasztó jobb lábát, amitől hirtelen izzadság folyt a békítő szemébe és nagyon csípte azt.
Augusztusban a Menedékház alapítvánnyal működtünk együtt. A szervezet hajléktalanok segítése mellett otthontalanná vált családoknak nyújt átmeneti otthont és segítséget az önálló élethez, egy albérlet fenntartásához vagy ingatlan megszerzéséhez. Csak 2020-ban 41 családot támogattak így. Már ismerősként hívtam Ákost ötletelni, hiszen karácsonykor minden épp akkor bentlakó gyereknek teljesítettük egy kérését a „Jézuskának írt” levelekről. A tanévkezdés aktualitása miatt úgy döntöttünk, a 4 épp első osztályba igyekvő kicsit támogatjuk tanszerekkel, hogy ne induljanak semmilyen hátránnyal a magyar oktatás nem mindig egyszerű terepén. Csomagjainkat stílusosan a tanévnyitók napján jutattuk el, szerencsénkre a 3 fiú már vissza is ért, így ők személyesen vehették át a tanszereket. Sajnos a kishölggyel nem sikerült találkoznunk, de biztosítottak minket, hogy a „pakk” célba ért. Izgatottan nézünk a következő közös esemény felé, amikor terveink szerint egy kis időt töltünk majd együtt a bentlakó gyerekekkel. Már alig várjuk, hogy közelebbről megismerjük őket.
Utolsó rövid történetünk arról szól, mikor pár hete az áprilisban megismert Világszép Alapítvány egy különleges aukciójára látogattunk el. Az alapítvánnyal korábban már működtünk együtt, erről hosszabban értekeztünk is, most viszont 100%-ban vendégként érkeztünk az eseményre. Az alapítvány célja az állami gondozásba került fiatalok támogatása. A Németország magyarországi nagykövete által fővédnökölt kiállításnak Wirtz Ágnes művészettörténész és Alföldi Róbert műgyűjtő, rendező és színész voltak a kurátorai. Az itt megjelent művek mind különleges voltak, hisz egy kortárs magyar művész és néhány, az alapítvány által támogatott fiatalok közös munkái kerültek bemutatásra. Az alkotások megtekintése közben a háttérben az alkotókkal és a fiatalokkal együtt készült interjúk adták meg a különleges hangulatot. A nemes cél mellett számunkra elképzelhetetlen, de talán nem is feladatunk, hogy ezt megértsük, az a pillanat, amikor egy gyermekotthonban limitált figyelem, törődés és szeretet mellett felnőtt fiatal hirtelen szembe találja magát egy művésszel, akit csak ő érdekel, rá kíváncsi és neki, vele akar alkotni valamit. Bár az aukcióban nem tudtunk aktívan részt venni, azért néhány ajándéktárgy vásárlásával és a becsületkasszás „belépő árral” hozzájárultunk a kezdeményezés sikeréhez.
A fentiek mellett még egy esemény megrendezését vállaltuk. Talán azért, mert ez csak pár napja történt, talán mert egy számunkra új problémával találkoztunk, olyan mély érzéseket váltott ki belőlünk, hogy azt nem tudtuk pár mondatban összefoglalni, valamint a személyesebb hangvétel is elkerülhetetlen.
Az örömteli vendéglátás fellegvára – “Nemadomfel” kávézó látogatás
A Nemadomfel kávézót szerencsére sokaknak már nem kell bemutatni. Ez „Budapest első, fogyatékossággal élő emberek által alapított kávézója és étterme.” Hétfőn 6:10-kor kissé csapzottan, a legkevésbé elegánsan – főszervezőként elkésve – felelőtlenségemet átkozva, hogy megint meggondolatlanul munkanapon este 6-ra szerveztem magamnak programot, vágódtam be a kávézó ajtaján, majd egyből megtorpantam. Nyilván indokolatlan, de valamiért mégis azzal a prekoncepcióval éltem, hogy egy ilyen kávézó esetében nem feltétlenül a formán és a megjelenésen lesz a hangsúly. Ezzel szemben egy minden szempontból modern és világos helyiségbe csöppentem, amit a sajátos design tett egyedivé. Fülemet angol szavak ütötték meg, egy nemzetközi társaság épp a csapatokat rendezte a hamarosan induló kvíz estre. Ha nem tudtam volna hol vagyok, simán egy 5. kerületi menő hely „Pub Quiz” estjén érezhettem volna magam. A hátsó terem felől ismerős arcokat láttam kilépni, így arra vettem az irányt. A kis JÉG különítményünk egy nagyon kellemes oldalsó teremben egy asztalnál várt. Sűrű bocsánatkérések és a JÉG tagoktól – teljesen indokolt – csípős megjegyzések közepette bemutatkoztam Zsuzsának, aki az egyik házigazdánk volt. Ezután tapasztalatlanságom miatt félszegen fordultam a mellette ülő hölgy felé. A Down-szindrómás lány kimentett a helyzetből, a legnagyobb természetességgel pattant fel és nyújtotta a kezét „Szia, Szalay Anna Lilla vagyok!”. Határozott kézfogását tapasztalt értékesítők is megirigyelhetnék.
A beszélgetés előtt még beiktattunk egy gyors megállót a pultnál. Mivel a felszolgálók általában mind valamilyen értelmi fogyatékossággal küzdenek, így ők nem kezelnek pénzt, a rendelés és a fizetés mindig a pultnál történik. A kért melange-ot és limonádét kártyával fizettem és magamat peckesen kihúzva mondtam be a megszokottnál egy magasabb jatt százalékot. A pultban álló hölgy egy pillanatig megtorpant, de utána elfogadta azt. Később Zsuzsától megtudtam, hogy megint tudatlan voltam, hiszen az a helyi „policy”, hogy nem fogadnak el borravalót, ehelyett egy kis doboz van kihelyezve, az abba érkező összegekből pedig csapatépítőket szerveznek maguknak. Touché.
Az eseményt Zsuzsa kezdte, aki maga egyébként mozgássérültként dolgozik a kávézónak. Először a hely történetéről mesélt nekünk, majd mélyebben belementünk az itt dolgozók helyzetébe is. Kiderült, hogy egyszerű rendszerekkel és folyamatos oktatással igyekeznek segíteni a munkatársakat. Ilyen például, hogy a pultnál rendelésnél mindenki egy számmal ellátott táblát kap és később a felszolgáló ezt a számot keresi meg, hogy tudja, hova kell vinnie az ételt-italt. Véleménye szerint a magyar vállalkozások hatalmas lehetőséget szalasztanak el, hiszen alig pár helyen alkalmaznak értelmi fogyatékos embereket, ahol mégis, ott gyakran puszta PR célból. Pedig szavait szabadon idézve „lehet, hogy egy autistát két hónapig tart betanítani paradicsomot darabolni, de utána ő évekig boldogan teszi azt és nem megy el pár hónap után”.
Kitört belőlem a közgazdász és meg kellett kérdeznem, mennyire rentábilis a vállalkozás. Zsuzsa elmondása alapján a kávézó a vártnál évekkel hamarabb elérte a nullszaldót. Ettől függetlenül nem meglepő, hogy a Covid terhelt időkben nekik sem ment könnyen. Viszont sokat segített, hogy részben át tudtak állni házhozszállításra, online tréningekkel átképezve a kollégákat, felkészítve őket bármilyen lehetőségre (nem veszi fel a címzett, nem csöng a kaputelefon stb.). Zsuzsa és Anna már bejáratott duóként működnek, Anna gond nélkül vág közbe egy-egy poénnal vagy pontosítja Zsuzsa szavait hisz „az már rég Foodpanda és nem Netpincér”. Miután sokadjára is végighallgatta az előadást pedig határozottan ajánlja magát, hogy ő is szívesen mesél ám vagy fogad kérdéseket.
Egy gyors „rendelős-kört” beiktatva a vendéglátóinkat az asztal két végére ültettük és kötetlen beszélgetésbe kezdtünk kisebb csoportokban. Én Anna mellé kerültem és rövid időn belül már új Facebook ismerősként köszönthettem. Ez persze nyomába se ér a JÉG társamnak, Gerdának, akit Anna már érkezésemkor is „az új barátnőjeként” mutatott be nekem újra. Még így is talán előrébb tartok mint a „szintén zenész” Gergő, aki sem az Anna által kedvelt Marvel univerzumban, sem pedig a magyar könnyűzene Anna által preferált szegmensében nem jártas. Volt bennem némi szorongás a beszélgetés előtt, de ez pillanatok alatt szertefoszlott. Anna lelkesen mesél magáról és az életéről, mint kiderült, ő az első magyar Down-szindrómás „címlaplány”, illetve aktivista, valamint egy nagyon inspiráló kezdeményezést is vezet, barátaival szeretne kialakítani egy teret, ahova együtt be tudnának költözni, hogy végre ne kelljen a szülőkkel élniük. A történetét mélyebben már a 444 is megírta cikkében, valamint Annáék egy videót is készítettek, hogy a kezdeményezést promótálják. Amint a 444 is rámutat, a külön lakás már csak azért is fontos lenne, hogy végre összeköltözhessen 11 éve meglévő párjával. Ha felvettük volna a beszélgetést, a hanganyag alapján valószínűleg senki nem mondaná meg, hogy a beszélgetés sztárja egy Down-szindrómás lány, talán csak abból, hogy Anna teljes őszinteséggel beszél boldog és nagyon szomorú pillanatokról is az életében.
Önmagában a helyszín, az előadás és a beszélgetés is megindító lenne, de a legfontosabbat még nem is említettük. A kiszolgálók olyan végtelen kedvességgel fordulnak a vendégekhez, amit turizmus és vendéglátás szakon tanítani kellene. Látszik, milyen sokat jelent nekik, hogy itt dolgozhatnak. Mikor Annát kérdezzük, hogy a sok egyéb influenszer tevékenység mellett miért van még mindig a kávézóban, nemes egyszerűséggel annyit mond, „nekem ez a munkám”.
Nehéz átadni pontosan mit jelentett ez az élmény nekünk, de azt hiszem Vivi fogta meg jól „meglepő volt talán mindannyiunknak, hogy amíg mi azért mentünk oda, hogy megismerjük a közösséget és beszélgessünk a nehézségeikről, – ami általában nyilván egy negatív hangulatba bukik át, – addig a kávézóba belépés pillanatától kizárólag végtelen kedvesség és pozitivitás fogadott minket”. Gerda pedig szimplán csak „szíve szerint elrángatna minden JEGest egy brownie-ra”, míg Bence „erősen tervezi, hogy HomeOffice idején tőlük rendel majd kaját”. Erről jut eszembe, talán egy kis protekcióval még felférek az idei bejgli és kocsonya rendelő listára…
Bárhogy legyen is, egy dolog nem lehet kérdés, tiszta szívből ajánlani tudjuk ezt a helyet csak úgy a jó cél, mint egy kiváló kávézó élmény miatt. Az ételekről még nem tudunk mélyebben nyilatkozni – kivéve persze a brownie-kat – de biztos vagyok benne, hogy ez nem marad sokáig így.
Személyes vallomás belső motivációkról, önkénteskedésről és önzésről
Az utóbbi időben a Társadalmi Érzékenyítés csapattal közös munkám egyre jobban és jobban az életem részévé vált, ma már szívesen emelem be az egy perces bemutatkozó, magamról tartott „elevator pitch”-embe is, ha új emberekkel találkozom. Sokszor hallottam, hogy mennyire jó, hogy ilyenekkel foglalkozunk, hogy igyekszünk visszaadni valamit, sőt valaki egyenesen inspirálónak nevezte amit csinálunk. Tartozom egy vallomással, ami elsőre lehet kiábrándító lesz… de mégis fontos kimondani. Az első önkénteskedéseimet nem más, mint a végtelen önzés vezérelte. (A témáról hallhatsz is egy beszélgetést a jövőtépítők podcasben)
Erről a témához nálam sokkal jobban értők már kifejtették, hogy az önkénteskedés bizonyítottan csökkenti a depressziót, boldogsághormonokat szabadít fel a vérben és kimutathatóan csökkenti a stressz szintet. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy abban a szorongó, önmagunk elé mások által és általunk állított, lehetetlen elvárásoktól dominált világban, amit sokan élünk, sűrűn nehéz úgy lefeküdni este, hogy „ez egy jó, hasznos nap volt, kihoztam belőle amit lehetett, jó volt megélni és most kellemes rá visszagondolni”. Abban bíztam, hogy ha a napom egy részét arra fordítom, hogy nehéz helyzetben lévő embereknek segítek, akkor ezt az érzést könnyebben megtalálom. Nem kellett csalódnom.
Tisztán emlékszem, első alkalommal, mikor egy hosszú munkanap után jó pár órát vezetve eljuttattam a JÉG által összegyűjtött ruhákat az Igazgyöngy alapítványhoz, lefekvés előtt nem azok a gondolatok foglalkoztattak, hogy milyen meetingjeim lesznek másnap, mi az amit nem tudtam befejezni pedig „már tegnapra kellett volna!”. A szervezetnél dolgozó önkéntesek felderült arcát láttam újra, mikor megmutattam nekik a teli csomagtartó adományt. Akkor és ott csak arra tudtam gondolni, hogy ebből a napból kihoztam a maximumot. Így lettem én „önkénteskedés junkie” és ez a sosem csillapítható vágyam motivál arra, hogy minden egyéb elfoglaltság mellett újabb és újabb projektekbe vágjunk bele.
Hatalmas szerencsémre találtam a JÉG-en belül 3 „hasonszőrű” partnert ahhoz, hogy egyre-másra izgalmas ötleteket igyekezzünk megvalósítani, új szervezeteket keressünk fel, eddig ismeretlen problémákhoz kerüljünk közelebb. Sőt, legtöbbször az egyik legnagyobb feladatunk egymás visszafogása, sokszor hallott mondatok, hogy „de még velük is tök jó lenne együtt dolgozni” vagy, hogy „de ezt nagyon élveztem, valamikor mindenképpen keressük fel őket újra”. Visszatérve egy korábbi gondolatra, nem vagyunk naivak, nem fogjuk mi és a JÉG megmenti a világot, de az is biztos, hogy rajtunk nem fog múlni, hogy ez megtörténhessen.
Amennyiben tetszett ez a – kifejezetten hosszúra sikerült – élménybeszámoló, úgy egyfelől köszönöm, hogy időt szántál végigolvasni, másfelől pedig javaslom, hogy kövesd a JÉG Facebook oldalát. Sőt, ha szeretnél aktívan részt venni a munkánkban, akkor mindenképpen csatlakozz hozzánk a következő jelentkezési időszakban! Addig is csak azt tudom javasolni, hogy légy végtelenül önző: segíts másokon! 😊
