A hibák az emberi cselekedetek szükséges velejárói. Bármit is teszünk, azokat mindig követi valamilyen hiba, de csak rajtunk múlik, hogy tanulunk-e belőle, illetve levonjuk-e a megfelelő következtetéseket. Jelen cikket Lory Houhg cikke nyomán fordította Mészáros Eszter.
Hibák. Mitől ilyen nehéz beismernünk őket?
Igazán menő srác volt, és imádták a lányok. De még Fonz-nak, a Happy Days című amerikai sorozat legendás szereplőjének is nehezére esett belátni, ha hi.. hi.. hibázott.
És ezzel nincs egyedül, sőt, jó oka is van rá. Amikor hibákról és azok elfogadásáról van szó, sokszor konfliktusban találjuk magunkat. Egyrészt gyakran halljuk az olyan szólásokat, mint “hibázni emberi dolog” vagy “tanulj a hibáidból”, és sokunk élvezettel hallgatja az olyan bukásból siker történeteket, mint például ami Thomas Edison 1,000 sikertelen próbálkozásáról szól, amelyből végül megszületett a villanykörte.
Ezzel együtt, ahogy Kathryn Schultz írja a Tévedhetsz – Kalandozások a hiba határán című könyvében, bár a hibák úgy tűnik szerves részesei azoknak, akik vagyunk, még mindig nem fogadjuk el őket egykönnyen. Úgy teszünk, mintha nem követtük volna el őket. Mást okolunk. Szégyeljük magunkat. Vagy ahogy a Happy Days Fonzie-ja teszi, eldadogunk egy bocsánatkérést.
Ha a hibázásra való lehetőség ténylegesen szerves része az emberiség nevének és a természetének, hasonlóan működik, mint a varázsdobozba beépített előugró bábu: elméletileg teljesen kiszámítható, a valóságban viszont mindig megrázó meglepetés – írja Schultz. De nem így kellene a hibákra tekintenünk, főleg nem az iskolában.
“Ha iskolába jársz és sosem hibázol, akkor valójában nem tanulsz semmi újat”, mondja a Harvard Egyetem egyik doktorandusza, Maleka Donaldson Gramling, egykori óvodapedagógus.
Igazság szerint, teszi hozzá David Dockterman adjunktus professzor, egykori középiskolai tanár, és Harvard Graduate School of Education 1988-ban végzett doktora, “Az iskola az egyetlen hely, ahol minden a tanulásról szól. Ez az a hely, ahol a hibákat nem csak, hogy el kellene fogadják, de el is kellene, hogy várják.” De miért? Miért kellene a hibáknak a tanulás elvárt részének lenniük? Tanárként és szülőként nem az lenne a szerepünk, hogy megóvjuk gyermekeinket attól, hogy elbaltázzanak dolgokat?
Manapság már úgy gondoljuk, hogy nem minden esetben. Természetesen meg kell óvnunk a gyermekeket mindattól, ami veszélyes, de az élet tele van apró botlásokkal. Ha egy gyermek nem tanulja meg már korán kezelni ezeket akár egyedül is, ha folyton megmentik a jó szándékú tanárai és szülei, akkor nem fogja megtanulni azokat a készségeket, amelyek elengedhetetlenek komolyabb problémák megoldásához, vagy a kudarcból való felálláshoz. Ilyen készség a kitartás vagy a józan paraszti ész.
Jessica Lahey író, és egykori felsőtagozatos tanár azt írja bestseller könyvében (The Gift of Failure: How the Best Parents Learn to Let Go So Their Children Can Succeed, azaz A Bukás Ajándéka: Hogy Tanulnak Meg a Legjobb Szülők Elengedni, Hogy a Gyermekük Sikeres Lehessen), hogy
“Minden alkalommal, amikor megmentjük, körülötte sertepertélünk, vagy más módon megóvjuk a gyermekünket egy kihívástól, nagyon egyértelmű üzenetet küldünk: úgy gondoljuk, hogy gyermekünk nem kompetens, képtelen a feladatra, és nem érdemli meg a bizalmunkat. Sőt, arra tanítjuk őket, hogy függjenek tőlünk, és ezáltal megtagadjuk tőlük annak a kompetenciának az elsajátítását, amelynek a továbbadásáért vagyunk ezen a földön.”
Az eredmény? Sok gyerek érdektelenné válik a munkája iránt, kevésbé motivált, hogy egyedül próbálkozzon, és kevésbé hajlandó kockáztatni – még akkor is, ha a kockázat csupán annyi, hogy felemelje a kezét órán. Így ír Lahey a tanárként töltött időszakáról: “Nem arról van szó, hogy a diákok nem tudtak egy végső változatig eljutni, arra sem voltak képesek, hogy az elsődleges gondolataikat leírják. Egy tanár szempontjából ez kész rémálom! Ha ennyire sem tudnak kockáztatni, akkor egész biztosan nem fognak jelentkezni egy “ezt szeretném kipróbálni” jellegű gondolattal.”
Az iskolakultúra kiemelkedően a hibák elkerülése felé fordul. “Az osztálytermek és iskolák kultúrája lassan alakul ki az idő során” – mondja Donaldson Gramling. “A tanárok reakciója a hibákra pedig hozzájárul ennek a kultúrának a kialakulásához; a diákok nagyon is tisztában vannak vele, hogy mit tolerálnak, és mi elfogadhatatlan. A hibák tanuláshoz való fontosságát övező retorika ellenére úgy látom, hogy ritkán ünnepeljük, és értékeljük a hibákat tanulási lehetőségként.”
Ehelyett, mondja Dockterman, “Az egy helyes választ kell tudnod.” A legtöbb iskolában a sikert a teszteken való magas pontszámokkal definiálják, ahol az eredmény (és a minimális vagy egyáltalán nem lévő hibák) nagyobb hangúlyt kapnak, mint maga a tanulási folyamat vagy az, hogy hogyan jutottunk el a válaszig. És ha az eredmény nem jó? A diákok megszégyenülve, megalázva érzik magukat, mintha hi- hi- hibáztak volna.
A 2011-es TED talk-jában, Schultz bemutatotta a közönségnek egy diák dolgozatát. A lapot piros jelzések borították egy hatalmas C- jeggyel legfelül, ami a magyar 3-as, megfelelője.
“Ott vagy az iskolában, és pontosan tudod mit kell gondolnod a gyerekről, akié ez a teszt: ez lesz a buta gyerek, a zavarkeltő. Az, aki sosem csinálja meg a háziját.” mondja. “Tehát mire úgy kilenc éves vagy, már meg is tanultad, hogy azok, akik hibáznak lusták, és felelőtlen seggfejek” és, hogy az út a sikerhez az, ha sosem hibázunk. Sok ilyen rossz leckét nagyon jól megtanulunk.”
Bizonyos úton-módon ezek a nagyon rossz leckék az ellen dolgoznak, ami az agyban valójában végbemegy, amikor tanulunk és hibázunk. Egy vizsgálatban a UCLA pszichológusa, Robert Bjork, azt találta, hogy ha kihívásokat helyezünk a tanulási folyamatba, amelyeket ő “kívánt kihívásoknak” nevez, akkor serkenthetjük a tanult információk hosszútávú beépülését.
Más szavakkal, ha egy tanár megpróbálja a tanulást minél egyszerűbbé, és hibamentessé varázsolni, az rövid távon működik “a diákok lehet, hogy emlékezni fognak a tanagyagra a másnapi röpdolgozatban” de hosszú távon rosszabbul fogják tudni az anyagot. Az hogy az agyad hogy reagál, viszont részben attól is függ, hogy hogy vélekedsz a hibákról. Az agy visszajelzéseket bocsát ki, amikor tanulunk, és a kiadott jelzés más attól függően, hogy valami helyes vagy helytelen.
A University of Michigan professzora, Jason Moser azt találta, hogy azok az emberek, akik úgy gondolják tanulhatnak a hibáikból -amit a Stanford Egyetem professzora, Carol Dweck növekedési beállítottságnak nevezett el – jobban teljesítettek egy hiba elkövetése után, mint azon társaik, akiknek rögzült beállítottságuk volt, tehát azt gondolták, hogy képességeik eleve elrendeltetettek, így nem tanulhatnak hibáikból. Azoknak az agya, akik úgy gondolják képesek fejlődni, gyorsabban reagált egy probléma megoldására, amíg a hibákhoz való negatív hozzáálláshoz lassabb reakció és több hiba társult.
Mind ennek tudatában mit tehetnek a tanárok és a szülők, hogy megváltozzon a hibázás körüli kultúra? Kezdőknek, mondja Donaldson Gramling, aki az ősszel egy az “Upsz-tól az Aha-ig: Kihozni a maximumot a hibákból az osztálytermi tanulásban és tanításban” című kurzust tanított az oktatási tanszéken, a felnőtteknek biztonságos helyzeteket kell létrehozni, ahol a diákok fel merik emelni a kezüket és meg merik osztani a legjobb tippjüket.
“Az osztályteremnek és a hibázásnak van egy érzelmi jellege. Ha nem érzed magad biztonságban, nem mersz kockáztatni.”
A The Straight-A Conspiracy (magyarul talán “A Színötös Összeesküvés” lenne a legtalálóbb fordítás) című könyvükben Hunter Maats és Katie O’Brien, a Harvard College alumnuszai azt írják, hogy az iskolák az által tudják elősegíteni a biztonságérzetet, hogy segítik a diákoknak felismerni, hogy nem a piros toll az ellenségük.
“Amikor a diákok tudják hogy kell lereagálni egy hibát, akkor a piros valójában inkább olyan mint a zöld jelzés” – írják. “Egy útja annak, hogy ezt a hozzáállást elősegítsük az, ha az osztály által leggyakrabban elkövetett hibákat közösen kielemezzük. Minél nyitottabb mindenki a hibákkal kapcsolatban, amelyeket elkövettek, és hogy miért követték el őket, annál kisebb jelentőséget tulajdonítanak majd a jövőben elkövetendő hibáknak.”
De ahhoz, hogy a diákok nyitottan álljanak a hibáikhoz, előbb közösséget kell kovácsolni, mondja Jennifer Wallace Jacoby, a Mount Holyoke College nyelvi- és íráskészség fejlődés asszisztens professza. Ezt kifejezzetten fontosnak találta két, főleg elsős egyetemistákat érintő problémánál: az imposztor szindrómánál, amikor a diák úgy érzi, hogy nem érdemes arra, hogy az adott egyetem diákja legyen (“A felvételi bizottság bizonyára hibázott!”), és a perfekcionizmusnál, ahol a diákok úgy gondolják, hogy a hibáik felfedése gyengeségre utal.
Válaszul Wallace Jacoby azt mondja, “Én mindig, minden órán kerítek időt egy kis jótékony beszélgetésre. Néha felteszek egy kérdést, és arra kérem a diákokat, hogy a válaszukat kössék valami személyeshez: Emlékszel mi volt a kedvenc könyved, amikor gyerek voltál? Azzal, ha megosztunk egymással kis dolgokat, kialakul annak az érzete, hogy partnerek vagyunk, és megoszthatunk egymással gondolatokat.”
Óra alatt saját magának is megengedi, hogy hibázzon. “Ha a diákok kérdeznek valamit , és nem tudom a választ, azt válaszolom, hogy “Ez egy szuper kérdés, és nincs rá válaszom, de meglátjuk, mit találok róla” vagy “Meg tudná nézni nekem valaki ezt a Google-ben?” – mondja. “Próbálom azt mutatni a diákoknak, hogy nincs azzal semmi baj, ha nem vagyok mindennek a szakértője.”
A tanárok és a szülők is megpróbálhatják normalizálni a hibák elkövetését. Ahogy a free jazz zenész, Ornette Coleman egyszer mondta, “Amikor rájöttem, hogy hibázhatok, akkor tudatosult bennem, hogy jó irányba haladok.” Két éve, az NBC News (az egyik legnagyobb amerikai kereskedelmi csatorna hírműsora) egyik részében Dockterman elmesélte, hogy egy egyszerű útja annak, hogy ezt tudatosítsuk a diákokban az, hogy őszintén beszélünk velük arról, hogy miért fontos része a tanulásnak a küzdelem.
“Tanítsátok őket Dweck növekedési beállítottság elméletéről, arról, hogy az agyad olyan mint egy izom, és hogy küzdelem nélkül nincs győzelem. Ha nem használod, nem fog fejlődni. Szóval használd! Keress kihívásokat. És várd a küzdelmet, mert az azt jelzi, hogy tanulsz. Nehéz, de ez annak a jele, hogy valami jó dolog történik.”
És a hibák normalizása korán kell, hogy kezdődjön. Donaldson Gramling egyik őszi óráján bemutatott egy videót egy Montessori iskolai filozófiáról, a “hiba kontrollról”. Az óvodás gyerekek szabadon kipróbálhattak dolgokat, minimális tanári beavatkozással. Az egyik klipben a gyerekek egy tartályból egy másikba öntöttek át egy folyadékot. Amikor melléöntötték, egy tanár sem mondta, hogy “upsz” vagy futott oda papírtörlővel. Így a diákok megértették, hogy egy egyszerű hiba történt, és megoldották saját maguk.
“Az igazi tanulás akkor történik, amikor a gyerekek megtanulják átrágni magukat a roncsokon, és megtalálni azokat a darabokat, amik még hasznosak lehetnek számukra, és megterveznek egy stratégiát a jövőbeli sikerhez” – írja Lahey a Bukás Ajándékában. Ennek része, hogy megtanítsuk a gyerekeket lépésről lépésre, hogy hogyan tudnak orvosolni egy helyzetet, ha hiba történt.
Amikor a fiának nehézséget okozott felstócolni a fát a kertben, ahelyett, hogy ideges lett volna rá, amiért a kupac folyton ledőlt, Lahey kiment a kertbe, és együtt pakolta a fát fiával, megtanítva neki hogyan kell támasztékot csinálni a kupac végein és kiegyenlíteni az egyenletlen fadarabokat.
Noah Rachlin történelemtanár a Phillips Academy-n a Massachusetts-i Andover-ben, tavaly belekezdett egy “Ezt nem tudom megcsinálni” című projektbe, amely segít a diákoknak és tanároknak a hibákat nem áthatolhatatlan akadályként, hanem a tanulási folyamat természetes részeiként látni.
“Nemrég elkezdtem a diákoknak és a tanároknak videókat mutatni kisbabákról, ahogy járni tanulnak. Mind tudjuk milyen ez a folyamat. Tele van hibákkal. Lépsz, elesel. Megremegsz, elesel,” mondja. “Nem hiszem, hogy különbség lenne aközött, ahogy egy kisbaba járni tanul, vagy egy fiatal szerkeszti az angol fogalmazását, tökéletesíti az ugrásból való zsákolást, vagy gyakorol a zongora előadására. Egy megfelelő méretű kihívás az, ami leginkább elősegíti a tanulásunkat, és így, ha valami újat próbálunk ki, nem lenne reális azt gondolnunk, hogy elsőre sikerülni fog.”
A projekt tanterve motivációval kapcsolatos kutatásokra, Dweck beállítottság elméletére és az úgy nevezett tudatos gyakorlásra épül – eszerint az elmélet szerint nem kell különleges tehetségek birtokában lennünk, csupán csak tudatos erőfeszítést kell tenni a fejlődésért. Egy évvel a projekt kezdete után Rachlin azt mondja a diákok nem csak elfogadják ezt a gondolkozásmódbeli változást, de igénylik is.
“Az egyik dolog, ami a leginkább letaglózott amióta ezt a munkát vezetem az az, hogy a diákok mennyire szomjaznak mindent, ami segít nekik jobban megérteni a saját tanulásuk folyamatát. Míg a tinédzserek nem mindig elég érettek, hogy egyedül haladjanak, egy részük gyakran igényli az autonómiát.
Legyen az egy beszélgetés a növekedési vagy rögzült beállítottságról, a belső és külső motivációk mélyebb megértése, vagy stratégiák a tudatos gyakorlásra vagy jobb koncentrációra, azt találtuk, hogy a diákok nagyon pozitívan reagálnak a munkánkra, mert ezáltal jobban megértik a saját szerepüket a tanulásukban.”
Egy diák például arról írt a visszajelzésében Rachlin-nak, hogy nem adta fel miután egy lesújtó 49 pontos tesztet írt kémiából. “Két lehetőségem volt: átsiklani a tavaszi tesztem eredménye fölött, és elfogadni a 4-est, vagy küzdeni, hogy visszahozzam az átlagomat 5-ösre.
Az utóbbit választottam, és azonnal elkezdtem készülni a következő teszt anyagából. Bár ez a “hiba” kémiából nagyon rossz érzést keltett bennem, és rossz hatással volt a jegyemre, nem hagytam, hogy meghatározza a félév további sikerességét.”
Az a terület, ahol Rachlin totális akadályba ütközött, az a tanárok teljes bevonása.
“Ha egy osztályban nincs meg a lehetőség a reflekcióra, gyakorlásra, és javításra” – tehát például egy fogalmazás akár háromszori újraírására vagy hogy átbeszéljük miért rontott el egy diák több dolgot is egy dolgozatban” akkor nagyon nehéz a diákoknak internalizálniuk a szóbanforgó gondolatokat – mondja.
Néhány tanár úgy gondolja, hogy ha a hibákra koncentrálunk az elvonja a figyelmet a tananyagról. “Főleg mivel az az idő, amit a hibákkal töltenek, olyan idő, amit nem valami mással töltenek inkább.” Mások visszakoznak mindentől, ami új vagy más. Bármitől, ami megköveteli, hogy változtassanak a szokásaikon.
A disszertációjához Donaldson Gramling interjúkat készít tanárokkal a hibákhoz való hozzáállásukról. Állítása szerint nem olyan egyszerű pozitívan tekinteni a hibákra. “Nagyon magasnak tűnik a tét a tanárok számára” – mondja. “Ha egy gyárban vagy, és néhány karton tej odaveszik, azzal semmi baj. De az iskolában hús-vér emberek életéről van szó.”
Jim Bopp, technológiai és oktatási asszisztens igazgató a Brophy College Preparatory-ban Phoenix-ben, azt mondja, hogy a tanárok nyomást éreznek abban is, hogy a tananyagi tartalmat és témaköröket mind lefedjék, és így tízből kilenc alkalommal az első vázlat egyben az utolsó is, és a diákok sosem kapják meg a lehetőséget, hogy megemésszék a hibáikat és fejlődjenek.
Ezzel ellentétben a saját fizika óráin követelmény azoknak a diákoknak vele személyesen javítani, akik egy dolgozaton vagy labor feladaton kevesebb, mint 80 pontot érnek el. “Nagyon fontosnak találom ezt ahhoz, hogy segíthessek a diákoknak tanulni a hibáikból” – mondja.
De nincs mindig rendelkezésre álló idő és éppen ezért nem hagyta Wallace Jacoby, hogy a lánya egy olyan praktikus készséggel szenvedjen, mint a cipője bekötése.
“Nagyon sokáig magam kötöttem be a nyolcéves lányom cipőjét, mert muszáj volt elindulnunk” – mondja.
“Hagyhattam volna ötször rosszul csinálni, mire sikerül, de be kellett érnem dolgozni. Ez egy elég nagy kihívás.”
Amíg a tanárok és szülők igyekezek megváltoztatni a hozzáállásukat és az iskolai kultúrát, abban is segíteniük kell, hogy a tökéletesség égető szükségletét megszüntessék – ez az a szükséglet, amit Wallace Jacoby is lát a saját diákjaiban a Mount Holyoke-on. Donaldson Gramling még az óvodás csoportjaiban is látta ezt, akik egész nap megannyiszor rontottak el valamit és általában nem zavarta őket. Viszont már itt is voltak gyerekek, akik ezt rosszul viselték.
“Sokszor mondtam el az ovis csoportomban, hogy nem zavar, ha valamit elrontanak egészen addig, amíg igazán próbálkoznak. Mindig tettem ki plusz radírokat, és ceruzákat, hogy könnyen kijavíthassák a hibát, és újra próbálkozhassanak” . mondja. “De emlékszem egy gyerekre, aki egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy papírra vessen hibákat. Túlságosan izgult a képességei határait feszegetni.”
Donaldson Gramling emlékei szerint sok szülő nagyon akarta, hogy a gyermeke sikeres legyen. Ezt a gyermeket az internalizált nyomás annyira rizikó kerülővé tette, hogy meggátolta az osztályteremben a tanulást számára.”
Julia Stevens, egy jelenlegi mesterszakos diák a Tanárképző Programban, és aki felvette Donaldson Gramling óráját az ősszel, ugyanezt a nyomást érezte az állami középiskolájában.
“Mivel én azon gyerekek egyike voltam, akinek mindent jól kellett csinálnia, sosem tanultam a hibáimból, és sajátítottam el, hogyan küzdjem végig magamat valamin” – mondja. “Sosem volt egy támogató rendszerem, ami azt mondta volna, hogy nincs baj a küzdelemmel.” Különösen nehéz volt mindez a kompetitív kiemelt diák programban.” Úgy működött a követési rendszer, hogy minden órán ugyanazzal a 40 kiemelt diákkal voltál. Még viccelődtünk is, hogy a “kiemelt tesin” vagyunk.
Nem egy olyan közeg volt, ahol lehetett hibázni. Nem volt hivatalos ranglistánk, de mindenki egyértelműen próbált jobb lenni a többieknél.” A félelem, hogy nem kerülsz be egy jó egyetemre azt jelentette, hogy nagyon nagy tétje volt a hibáknak. Stevens területén, a kémiában és a matematikában, ezen felül még ott volt az uralkodó stigma is, hogy csak egy helyes válasz létezik. “Angolból még kialkudhatsz pár plusz pontot, de 1+1 mindig 2 lesz, úgyhogy mindig egyértelmű volt, ha hibáztál.”
Egy hely volt, ahol Stevens nem érezte a nyomást, hogy egy helyes választ találjon, hanem tanulhatott a tanulás öröméért: a laborban. “A próba-hiba mechanizmus jobban elfogadott a laborban. Hiszen egy hipotézist tesztelsz” – mondja. Az egyetem alatt a Brown-on dolgozott egy kutatóprojekten, ami csupa próba-hiba volt. “Ötven hiba sem volt elég valami olyat készíteni, ami megállította egy adott baktérium növekedését. A nyár végére nem sikerült megoldanom a problémát, de vissza tudtam tekinteni arra, hogy mennyit fejlődött a labortechnikám. A produktivitásom határozottan jobb lett.”
A Brophy College Preparatory-ban, ahol Kendra Krause, egy hátrányos helyzetű fiú felsőtagozat igazgatőnője, az új Közösségi Innovációs Labor teljességével a próbálkozásról, és a hibázásról szól, és a várakozás az, hogy lesznek hibák, és rengeteg újabb verzió.
“Összességében az a cél, hogy rendkívül kényelmessé tegyük a fiatalok számára a mindenféle high-tech dolgokat, mint például a programnyelvek vagy a 3D nyomtatók, és low-tech dolgokat, mint a fúrás vagy a varrógépek, hogy mutatós kis projekteket hozzunk életre. A gyerekek is azt mondanák, hogy az egész sok-sok-sok hiba elkövetéséről szól, egészen addig, amíg nem készítenek valamit, amit érdekesnek találnak. Nagyon kevés oktatás és instrukció van. Az egész arról szól, hogy a gyerekek találjanak ki dolgokat.”
Dockterman, aki társalapítója egy oktatási szoftvernek, amelyet ma a Scholastic vezet, ugyanezt a nyitottságot látja a technológia világában.
“Ha innovációs területen dolgozol, nem tudsz újat létrehozni hibák elkövetése nélkül.”
“Amikor valamit először próbálsz ki, nem fog működni. Úgyhogy felkészülsz a sikertelenségre, és igyekszel hasznos visszajelzéseket beszerezni. A szoftverfejlesztés erre épül. Minden folyamatosan béta verzióban van, arra a gondolatra építve, hogy új dolgokat kell kipróbálnunk, ahogy új adatokhoz jutunk. A nagy szoftvercégek heti 100 000 kiadással dolgoznak, mert rengeteg apró trükköt, változtatatást alkalmaznak folyamatosan.”
Érdekes módon Dockterman szerint ez az a terület, ahol olyan kölyköket lát rezzenéstelenül reagálni hibákra, akik az élet más területein rettegnek, hogy elrontanak valamit.
“Például a videójátékok is ilyenek – a gyerekek nagyon jól tolerálják,” mondja. “Ha valami nem működik, megpróbálnak egy másik stratégiát. Azt gondolják, 40-szer hibáztam, de végül sikerült. A tanulás erőfeszítést megkívánó folyamat. Ha csak olyat tennénk, ami egyszerű, valójában nem tennénk semmit sem. Az csak olyan dolgok gyakorlása lenne, amiket már tudunk. De ott van az, amikor meg akarunk próbálni valamit, és abban hiszünk, hogy a következő próbálkozásunk talán sikerrel jár.”
Ez eredeti cikk a Harvard Ed Magazine-ben jelent meg, és itt olvasható.
Köszönjük szépen, hogy végig olvastad ezt a cikket! Reméljük, hogy sok ember számára tudtunk hasznos információkat szolgáltatni. Hasonló jellegű cikk több is található a JÉG Blog oldalán. Ehhez tudjuk ajánlani az egyik önfejlesztéshez kapcsolódó – “A boldogság és elégedettség paradoxona.” – cikkünket. Még több JÉG tartalomért kövesd be Facebook és Instagram oldalunkat!
