Magánügy, vagy közösségi ügy a bántalmazás?

Megosztás

Előre leszögezném, hogy a #metoo kampány kapcsán a cikk írásának megkezdésekor sem tudtam határozott támogatói vagy ellenzői véleményt megfogalmazni. Hiszek abban, hogy a kezdeményezés jó szándékkal indult. 

Alyssa Milano színésznő indította októberben a feliratot a Facebook közösségi oldalán. Hitt abban, hogy ha minden nő, akit valaha ért zaklatás és bántalmazás kiírja az üzenőfalára, hogy #metoo akkor a társadalom felismeri, hogy a jelenség milyen komoly létszámot érint. A felirat önálló életre kelt, Twitteren és Instagramon pörögnek a posztok (ma már több, mint 400 ezer).

Értem a kezdeményezést.

  • Értem azt, hogy egy olyan rejtett problémára próbálták felhívni a figyelmet, amivel kapcsolatban egy-egy nő szava elveszik, de tömegeké meghallható.
  • Értem, hogy az áldozatok megkönnyebbülést vártak attól, hogy leírhatják a velük történteket.
  • Értem, hogy érzelmi gátak szakadtak át, ami talán trauma feldolgozások kezdetét jelenthette.
  • Értem, hogy a kampány kapcsán véleményvezérek beszélgethettek országos beszélgető műsorokban a témával kapcsolatban.
  • Értem, hogy az áldozatok megtorlást vártak.
  • Értem, hogy a Facebook ismerősöktől sok esetben támaszt vártak a korábban bántalmazottak.
  • Értem, hogy az áldozatok vigaszt kapnak, hisz szembesülnek azzal, hogy a világ tele van hozzájuk hasonló tragédiát fel nem dolgozó emberrel.
  • Értem, hisz a traumát átélt emberek tudnak valódi vigaszt nyújtani egymásnak.
  • Értettem, de soha nem hittem benne.

A kezdeményezés első pillanataiban elkezdtem félteni azokat a nőket (és férfiakat), akik felvállalták a velük történteket. Sok esetben az áldozatok nem mernek bántalmazást jelenteni a rendőrségen, hisz részletes vallomást kell tenniük, sok esetben a bántalmazó szeme láttára (s talán a rendőrök elítélő tekintetei kíséretében). Egy trauma után sokan nem merik vállalni ezt a vallatást.

A közösségi oldalak, a politikai szereplők, a nyilvánosság és a média sokszor durvábban bánik az áldozatokkal, mint egy bíróság. A média bulvárja csámcsogó stílusban “személyes megjegyzésekkel tarkítva” számol be a személyes tragédiákról.

Véleményem szerint felbecsülhetetlen, hogy valódi szakértői támogatás nélkül (pl.: pszichológus) milyen hatásai lehetnek egy ilyen közösségi oldalon tett vallomásnak egy ember életére. A bulvár szétszedi ezeket a történeteket.

A Weinstein-botrány, a Kevin Spacey ügy és a hazai színházi zaklatások felszínre kerültek a kampány hatására. A palack nem visszadugaszolható. Elképzelhetem csak az áldozatok egy-egy ilyen történet közben/után, hány évig temethetik az élményt és hány önmegvalósító életszakasznak kell beteljesülnie, hogy legyen elég bátorságuk kiállni.

Marton kapcsán arról beszélgetni, hogy szegény elkövető belehal a támadásokba, nevetséges. Ilyenkor őszintén kérem, hogy mindenki gondolkodjon el azon, hogy a bántalmazott nők hányszor érezhették azt, hogy belehalnak éjszakánként a fájdalomba, a szégyenbe és a bűntudatba (igen, mert irreális bűntudatuk is lehetett). Nem egy hétig, hanem mondjuk húsz évig!

Lehet, hogy a vallott színésznők és stáb tagok egy életre elegendő bátorságot kaptak attól, hogy az általuk gyűlölt “közvélemény által elismert és piedesztálra emelt” zaklatók meg lettek hurcolva. Őszinte leszek; szerintem nem.

Véleményem szerint hasonló ürességet érezhetnek, mint amikor valaki megöli egy közeli hozzátartozójának gyilkosát. A régi (bántalmazás előtti élet) nem visszakapható.

Valakit megerőszakolni vagy szexuálisan bántalmazni bűncselekmény.

Tévedésbe ne essünk; ezek az emberek nem börtönben kötnek ki. Sorra kiadtak egy álszent nyilatkozatot és elkerültek a munkahelyükről, de valódi büntetőjogi következménye nem lett a tettüknek, hisz hivatalos feljelentés sem született.

Mindeközben az áldozatok kitették magukat annak, hogy folyamatosan magyarázkodjanak, vagy meséljenek a történtekről, ezzel újra és újra felszakítva a talán már bevarasodott sebeket.

Mit látunk most? Vagdalkozást. Tömegből szúró próba szerűen kirántott eseteket, amik bár lehetnek hatásosak “hisz közundor tárgyává lettek a bántalmazók” nem szocializálják a bántalmazott nőket és férfiakat arra, hogy baj esetén a hatóságokhoz forduljanak.

A média nem bíróság. Egy könyörtelen, fogyasztói társadalmon alapuló közeg, ami bármikor együttérzést mutathat az áldozatnak, de váratlanul más bélyeget is ragaszthat rá.

Óva intek bárki attól, hogy a közösségi média által biztosított közegben találjon vigaszt.
Hiszek a család, a barátok és egy jó terapeuta erejében.

Bár jó tudni, hogy a nyilvánosság jelenleg érzékenyebb a szexuális abúzusra, mint a korrupciós vádakra és a szakmai felszínességre, de érdemes lenne megvizsgálni, hogy a médiában vallomást tett áldozatok életében könnyebb vagy nehezebb feldolgozási folyamatot jelentett-e a #metoo kampány.

A szex magánügy. A bántalmazás nem az. Ahogy az élet sem fekete-fehér, úgy a trauma feldolgozása sem. A #metoo hashtag szép, de a rémálmokkal, a szorongásokkal és a traumával egyedül nézünk szembe. Mindenki mérlegelje, hogy mekkora közönséget tud elviselni közben!

Fontos számunkra, hogy foglalkozzunk olyan társadalmi problémákkal, amik mindennapjaink részét képezik. Hasonló problémát boncolgat a párkapcsolaton belüli erőszakról szóló cikkünk. Még több tartalomért pedig kövesd be Facebook és Instagram oldalunkat is!

Farkas Dezső
Farkas Dezső
Farkas Dezső az F.W. Olin Graduate School of Business, Babson College MBA hallgatója, a Jövőt Építők Generációja Egyesület elnöke, valamint a Global Shapers Budapest Hub Alumni vezetője. Beválasztották az 50 tehetséges magyar fiatal közé. Templeton Fellow. Két TEDx előadás fűződik a nevéhez. Az ASEF Young Leaders Summit kiválasztottja Luxemburgban, valamint a Youth Leaders Forum alumnija.

További cikkeink

Hasonló cikkeink