Előre leszögezném, hogy a #metoo kampány kapcsán a cikk írásának megkezdésekor sem tudtam határozott támogatói vagy ellenzői véleményt megfogalmazni. Hiszek abban, hogy a kezdeményezés jó szándékkal indult. 

Alyssa Milano színésznő indította októberben a feliratot a Facebook közösségi oldalán. Hitt abban, hogy ha minden nő, akit valaha ért zaklatás és bántalmazás kiírja az üzenőfalára, hogy #metoo akkor a társadalom felismeri, hogy a jelenség milyen komoly létszámot érint. A felirat önálló életre kelt, Twitteren és Instagramon pörögnek a posztok (ma már több, mint 400 ezer).

Értem a kezdeményezést.

  • Értem azt, hogy egy olyan rejtett problémára próbálták felhívni a figyelmet, amivel kapcsolatban egy-egy nő szava elveszik, de tömegeké meghallható.
  • Értem, hogy az áldozatok megkönnyebbülést vártak attól, hogy leírhatják a velük történteket.
  • Értem, hogy érzelmi gátak szakadtak át, ami talán trauma feldolgozások kezdetét jelenthette.
  • Értem, hogy a kampány kapcsán véleményvezérek beszélgethettek országos beszélgető műsorokban a témával kapcsolatban.
  • Értem, hogy az áldozatok megtorlást vártak.
  • Értem, hogy a Facebook ismerősöktől sok esetben támaszt vártak a korábban bántalmazottak.
  • Értem, hogy az áldozatok vigaszt kapnak, hisz szembesülnek azzal, hogy a világ tele van hozzájuk hasonló tragédiát fel nem dolgozó emberrel.
  • Értem, hisz a traumát átélt emberek tudnak valódi vigaszt nyújtani egymásnak.
  • Értettem, de soha nem hittem benne.

A kezdeményezés első pillanataiban elkezdtem félteni azokat a nőket (és férfiakat), akik felvállalták a velük történteket. Sok esetben az áldozatok nem mernek bántalmazást jelenteni a rendőrségen, hisz részletes vallomást kell tenniük, sok esetben a bántalmazó szeme láttára (s talán a rendőrök elítélő tekintetei kíséretében). Egy trauma után sokan nem merik vállalni ezt a vallatást.

A közösségi oldalak, a politikai szereplők, a nyilvánosság és a média sokszor durvábban bánik az áldozatokkal, mint egy bíróság. A média bulvárja csámcsogó stílusban “személyes megjegyzésekkel tarkítva” számol be a személyes tragédiákról.

Véleményem szerint felbecsülhetetlen, hogy valódi szakértői támogatás nélkül (pl.: pszichológus) milyen hatásai lehetnek egy ilyen közösségi oldalon tett vallomásnak egy ember életére. A bulvár szétszedi ezeket a történeteket.

A Weinstein-botrány, a Kevin Spacey ügy és a hazai színházi zaklatások felszínre kerültek a kampány hatására. A palack nem visszadugaszolható. Elképzelhetem csak az áldozatok egy-egy ilyen történet közben/után, hány évig temethetik az élményt és hány önmegvalósító életszakasznak kell beteljesülnie, hogy legyen elég bátorságuk kiállni.

Marton kapcsán arról beszélgetni, hogy szegény elkövető belehal a támadásokba, nevetséges. Ilyenkor őszintén kérem, hogy mindenki gondolkodjon el azon, hogy a bántalmazott nők hányszor érezhették azt, hogy belehalnak éjszakánként a fájdalomba, a szégyenbe és a bűntudatba (igen, mert irreális bűntudatuk is lehetett). Nem egy hétig, hanem mondjuk húsz évig!

Lehet, hogy a vallott színésznők és stáb tagok egy életre elegendő bátorságot kaptak attól, hogy az általuk gyűlölt “közvélemény által elismert és piedesztálra emelt” zaklatók meg lettek hurcolva. Őszinte leszek; szerintem nem.

Véleményem szerint hasonló ürességet érezhetnek, mint amikor valaki megöli egy közeli hozzátartozójának gyilkosát. A régi (bántalmazás előtti élet) nem visszakapható.

Valakit megerőszakolni vagy szexuálisan bántalmazni bűncselekmény.

Tévedésbe ne essünk; ezek az emberek nem börtönben kötnek ki. Sorra kiadtak egy álszent nyilatkozatot és elkerültek a munkahelyükről, de valódi büntetőjogi következménye nem lett a tettüknek, hisz hivatalos feljelentés sem született.

Mindeközben az áldozatok kitették magukat annak, hogy folyamatosan magyarázkodjanak, vagy meséljenek a történtekről, ezzel újra és újra felszakítva a talán már bevarasodott sebeket.

Mit látunk most? Vagdalkozást. Tömegből szúró próba szerűen kirántott eseteket, amik bár lehetnek hatásosak “hisz közundor tárgyává lettek a bántalmazók” nem szocializálják a bántalmazott nőket és férfiakat arra, hogy baj esetén a hatóságokhoz forduljanak.

A média nem bíróság. Egy könyörtelen, fogyasztói társadalmon alapuló közeg, ami bármikor együttérzést mutathat az áldozatnak, de váratlanul más bélyeget is ragaszthat rá.

Óva intek bárki attól, hogy a közösségi média által biztosított közegben találjon vigaszt.
Hiszek a család, a barátok és egy jó terapeuta erejében.

Bár jó tudni, hogy a nyilvánosság jelenleg érzékenyebb a szexuális abúzusra, mint a korrupciós vádakra és a szakmai felszínességre, de érdemes lenne megvizsgálni, hogy a médiában vallomást tett áldozatok életében könnyebb vagy nehezebb feldolgozási folyamatot jelentett-e a #metoo kampány.

A szex magánügy. A bántalmazás nem az. Ahogy az élet sem fekete-fehér, úgy a trauma feldolgozása sem. A #metoo hashtag szép, de a rémálmokkal, a szorongásokkal és a traumával egyedül nézünk szembe. Mindenki mérlegelje, hogy mekkora közönséget tud elviselni közben!

Fontos számunkra, hogy foglalkozzunk olyan társadalmi problémákkal, amik mindennapjaink részét képezik. Hasonló problémát boncolgat a párkapcsolaton belüli erőszakról szóló cikkünk. Még több tartalomért pedig kövesd be Facebook és Instagram oldalunkat is!

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here