Ha idős koromban visszaemlékezek azokra az emberekre, akik a fiatal énemet legjobban formálták, akkor Czinege Edit tanárnő neve biztosan az elsők között lesz. Nagyszerű, fantasztikus, karizmatikus egyéniség, számtalan dologgal foglalkozott és folyamatosan tevékenykedik, mint egy kifogyhatatlan vizű forrás. Szerintem a sikere a nagylelkűségének, alázatának, hitének és kitartásának köszönhető.
Kedves Tanárnő! Mi az a 3 szó, amivel jellemezné magát?
„Kedves Bendegúz! Meglepő és hízelgő, ahogyan látsz engem! Jól esik minden szavad. Zavarba is ejtő, másrészt felemelő, lélekmelengető! Felér nekem egy díjjal! Sajnos sokkal inkább a hibákat szokták keresni, felnagyítani, erősíteni. Legtöbben még irigykednek is a sikeresebbre. Ezt az elismerést egy mai fiatalnál elérni nem kis teljesítmény, hiszen a legtöbben nem is igen figyelnek oda az idősekre, főként a sokkal idősebbre. Te pedig méltatsz. Köszönöm, hálás vagyok érte!” – vágott bele mondandójába Czinege Edit tanárnő.
Magamat jellemezzem? Hiszen olyan pozitív összefoglalót adtál rólam, amit überelni nem lehet! Miként is szól az utolsó két mondatod? „Nagyszerű, fantasztikus, karizmatikus egyéniség, számtalan dologgal foglalkozott és folyamatosan tevékenykedik, mint egy kifogyhatatlan vizű forrás. Szerintem a sikere a nagylelkűségének, alázatának, hitének és kitartásának köszönhető.” Ezt álszerénység lenne alul értékelni. Ha pedig azt mondom, ez bizony így van, akkor beképzeltnek tűnhetek.
Egy biztos: megbízható, kitartó, nagylelkű embernek tartanak, s tartom magam én is, ha már három szóval kellene jellemeznem önmagam. De egyet még hozzá kell tennem, mert e nélkül nincs élet: hatalmas erővel munkál bennem a szeretetteljesség. Az életemben a legfontosabb elem a SZERETET! Szerethetek, s szeretnek. Kell ennél több? A hatalmas családom (édesanyám, két testvérem, három gyermekem és négy unokám), plusz a számtalan rokon, barát és ismerős – óriási kozmikus egység! Mindenben megtalálom a vigaszt és a nyugalmat velük.
Mi szükséges Ön szerint ahhoz, hogy egy ember sikeres legyen?
A siker és az ismertség nagyon szoros mezsgyén menetelnek egymás mellett. Sikeres az, akit sokan ismernek? Sikeres az, akinek sok a pénze? Sikeres, akinek elismerik a munkáját? Vagy még sikeresebb az, akinek volt már sok kiállítása? Szerintem már azzal sikeres egy ember, ha van szerető családja, munkája, barátai. Hogy ehhez még hozzájöhet az, hogy sokan ismerik, elismerik, felnéznek rá, respektálják, kérik a tanácsát, számítanak rá. No, ez hab a tortán! Hogy mennyire vagyok elismert, sikeres, azt pontosan nem tudom, mert nem ismerem ennek a mércéjét.
Egy kis faluban sikeresnek lenni sokkal könnyebb, mint egy nagyvárosban. Pedagógusként, újságíróként szinte mindenki ismer. Többen ismernek engem, mint én valamennyit! Képviselő voltam nyolc éven át, nyilván sikerem is volt jócskán. Nagyon sok embernek tudtam segíteni, mint a humán bizottság elnöke. Tagja vagyok a Lakiteleki Értéktár Bizottságnak, ahol nagyon sok értékkel, értékes emberrel foghattam össze. Már három, nagy horderejű értékőrző kiállítást rendeztem segítőkkel. Sokak szemében sikernek könyveltetett ez el. Sőt, ezen értékekből egy könyvet is összeállítottunk régi kollégákkal.
2000-ben jómagam voltam a szerkesztője a Lakiteleki Olvasókönyvnek, előtte Egy Lakiteleki Iskolai Évkönyv összeállításával is sok emberhez kerültem közel. Volt öt kerámiatáborom, ekkor számtalan gyermeket, szülőt ismertem meg. Ezek mind apró gyöngyök az ismertséghez. De a legnagyobb elismerés nyilván a pedagógus munkám, az újságírás és a kerámiáim által ért.
Egyébként nem is tudom, mi kell ahhoz, hogy sikeressé váljék valaki. Sok munka, az biztos! Mindenképp kell egy hivatástudat, munkaszeretet, mert e nélkül nem lehet semmilyen feladatot szívvel-lélekkel végezni. Empatikusnak, közvetlennek kell lenni, hogy kapcsolatot tudjak felvenni az emberekkel. Ehhez viszont elengedhetetlen a pozitív gondolkodás, hiszen a legtöbben tőlem várják az erőt, a megoldást, a tanácsot. Egyfajta pozitív önértékelés is kell, hiszen ha önmagammal nem vagyok jóban, akkor másoktól hogyan várjam ezt el?
„Nem mondok nagy szavakat, ha azt mondom, lelkesedni is kell azért, amit az ember csinál. Ha csak ímmel-ámmal végzem a feladatom, soha nem leszek általa boldog. Ezen sokat segíthet az akaraterő, mert újra és újra megpróbálom a feladatot elvégezni, de így csak az első kudarcig bírja a lelkem.”
„Aztán egyszer csak könnyül a görcs, rutinossá válik a feladat, és egyszer csak kinő az ember szárnya! Ettől kezdve pedig nincs visszaút. Elkap a hév, a varázslat, az alkotás szabadsága, s a fellegek mögé repít. Mind az írás, mind az agyagba álmodott alkotás kézzel foghatósága letesz a földre. Itt vagyok! Ezt én hoztam létre! Ebben benne vagyok! Bármilyen apró sikereknek is fontos szerepe van. Egy-egy lépés a felfelé vezető úton!” – fejtette ki hosszasan Czinege Edit tanárnő!
Mi a siker kulcsa?
„Talán van egy égi jel, mely hang nélkül figyelmeztet: alkoss, szárnyalj, de vigyázz, ne rugaszkodj túl messzire! Dolgozz, végezd a munkád, lásd el kiválóan a vállalt feladatokat, tégy nagyon sokat. De maradj meg annak, aki voltál, aki vagy! Állj meg a talpadon, s jó erősen tapaszd oda magad a földhöz. Az első és legfontosabb, hogy önmagadnak megfelelj. Nem könnyű! Nekem szerencsém van, a férjem segít ebben. Jó kritikusom, jó támaszom. Végtelen hálás vagyok ezért a sorsnak!” – emelte ki férje fontos szerepét Czinege Edit tanárnő!
Mivel foglalkozott életében eddig?
Az érettségi után nem vettek fel Bajára, a Tanítóképzőbe, aminek nagyon örültem, mert édesanyám kérésére mentem el felvételizni. Régész szerettem volna lenni, de arról lebeszélt, s így nem is nagyon érdekelt a tanulás. A 18. születésnapomon érettségiztem június 14-én, s már július 1-jén a kecskeméti gyógyszertári asszisztens képzésre jártam, és Kecskeméten, a régi SZTK patikájában dolgoztam.
Sem a kapszula és spatula latin ragozását nem szerettem tanulni, sem a „boltosságot” művelni. A patikusok keze alá dolgozni, nem volt nyerő számomra. Decemberben már könyvtárosként dolgoztam Lakiteleken. Népművelés-könyvtár szakon végeztem, így evidens volt, hogy e két szakmát műveljem először. Férjhez mentem négy év múlva, így elköltöztem, új állásom lett. Cegléden, a Fegyveres erők klubjában kaptam kultúrosi állást, a szakdolgozatom is e témában készült. De alig vártam, hogy értelmesebb állásom legyen.
Három hónap múlva egy művelődési ház igazgatója lettem, s egy kisfiú boldog anyukája. Hogy egy anya éjjel-nappal mások szórakoztatásával foglalkozzon – Ezt sem nekem találták ki! Így aztán boldogan jöttem haza Lakitelekre, a nagy vargabetű megtétele után, mivel rajztanárt kerestek. Elvállaltam. Tanultam, tanítottam. S lett még két kislányunk. Egyfajta hazatalálás volt ez.
Nagyon megszeretettem a hivatásomat, hiszen anyukám is tanár volt, egyfajta példaképként állt előttem. A pedagógusi pályát csak elhivatottsággal lehet művelni! A jövő nemzedékének felkészítése, oktatása, nevelése óriási felelősség. Ez a tudat egyre erősödött bennem. Aztán a véletlen folytán a Lakiteleki Népfőiskola kezdett vonzó lenni, szerettem volna ott állást kapni. S elém hozta a Sors a Lakiteleki Újságot. Így egyfajta felnőtt neveléssel is foglalkoztam a lapon keresztül.
Elvégeztem a Móricz Zsigmond Újságíró Iskolát, s párhuzamosan végeztem a két hivatást. Gyönyörű munka volt! Rajzosként az agyagozás kezdett elhatalmasodni rajtam. Figurális kerámia! Elsősorban lányalakokat mintáztam, s később a történelmi királyokat, a népművészeti viseletes együttest. Sokat alkottam, sokat tanultam – autodidakta módon – mert minden szakember rendkívül irigy volt, nem akarta elárulni nekem a kerámiázás titkát, csínját-bínját! Így mindent magamnak kellett megtapasztalnom, kikísérleteznem. Tanultam, olvastam, kísérleteztem.
„Majdnem tíz év telt el, mire az első kiállításomat, 2000-ben megrendeztem. Aztán követte még több mint nyolcvan! Egyéni és csoportos, mikor hova hívtak. Mára már szinte az egész országban volt bemutatkozóm! A Tiszántúlon több a fehér folt, viszont öt földrészre eljutott már alkotásom. Voltam munkanélküli, majd vállalkozástulajdonos és rendezvényszervező. Rendkívül sokat dolgoztam mindig. Nem a sikerért! A munkáért!” – osztotta meg Czinege Edit tanárnő!
Melyik foglalkozását szereti legjobban?
Három éve ismét révbe ért a nyughatatlan ladikom. Tanárt kerestek a kécskei református iskolába. Jelentkeztem, felvettek, s a kezdetektől iszonyú energiával vetettem bele magam az oktatói és nevelői munkába. Diák-önkormányzat, diákújság, kerámiaszakkör, iskolai kiállítások szervezése, lebonyolítója, sőt már rendezvényszervezés is a feladatommá lett. Nem tartom nehéz munkának, megoldandó feladatnak tartom.
Szeretem, mert sokszínű embert igényel. Nem mondom, hogy nem várom a következő iskolai esztendő végét, mert fáradok. Megérettem a nyugdíjas évekre, amikor lelassulhatok. Leállni sosem fogok, hiszen tele vagyok ötletekkel, tervekkel, melyeket meg akarok még oldani. De nem adtam fel az újságírást sem, hiszem a Lakiteleki Újság az életem része több mint 22 éve már! S a kerámiát sem hagyhatom abba, mert az agyag is az alkotói munkám része, több mint harminc esztendeje már. Olyan vagyok, mint Jókai susztere: mindegyiket szeretem, dehogy akarok én most még bármelyiktől is megválni! Számtalan megvalósítandó terv vár!
Mi volt fiatalabb korában és mi most az életcélja? Ha van változás a kettő között, hogyan változott?
Mi az életcélom? Mi volt? Mindig jó ember akartam lenni, s azt hiszem, ezzel nincs baj. A tudásomat mindig szerettem volna megosztani, talán ezt is elég jól művelem. Ezt az bizonyítja, hogy szeretem a diákokat, s talán ők is engem. Mi lesz? Szeretném az unokáimat mindenre megtanítani, amire a saját gyerekeimnél nem volt idő, erő.
„A régészet továbbra is nagyon vonz. Mint újságíró nagy elánnal vetem be magam az ilyen témába, s most a lakiteleki honfoglalás kori ásatás kapcsán kiélhettem a napi kapcsolatot a két feltárást vezető régésszel: beszélgethettem, fotózhattam, előadást hallgattam. Feltöltődtek a sejtjeim. De a sorsom már nem ad rá lehetőséget, hogy ezzel bővebben foglalkozzam. Kutatok, olvasok rendkívül sokat e témában is.” – mondta Czinege Edit tanárnő.
Ismerem és látom mindennap a kiváló pedagógiai munkásságát. Mi az, amit legszívesebben ad a gyerekeknek?
Mit adok legszívesebben a gyermekeknek? Remélem, valamiféle tudást! Soha nem megyek el készületlenül az iskolába! Igyekszem mélységesen bemutatni, feltárni azt, amit tudok. Nem művészpalántákat akarok nevelni, nem is keramikusokat. Hanem sokrétű, figyelmes, a szépet észrevevő és a jóra fogékony gyermekeket nevelni, akik majd talán egyszer rádöbbennek, hogy a sok beszélgetés, „papolás” miért is volt jó, milyen célt is szolgált. Talán megértik, miért beszélek nekik olyan nagyon sokat a szeretetről, az élet kovászáról, ami nélkül nem lehet, s nem érdemes élni! Sokan erről még csak nem is beszélgetnek otthon. A szívem csavarodik tőle! Sajnos mindegyiknél a hiányt nem tudom pótolni, de legalább a szeretet csírájának létrejötte fölött bábáskodhatok. Számtalan diák hálás szemét fogtam már fel a tekintetemmel.
Milyen díjakat, elismeréseket kapott?
Minden egyes elismerő szó egyfajta díj nekem. Elégtétel, hogy jó úton járok, jól csinálom a feladatom. Minden embernek fontos az építő kritikán túl az elismerés is, mert ettől új erőt kap, mely további munkára, sikerre serkenti. A kiállításokon a bemutató, méltató, dicsérő szó újabb mérföldkő.
A vendégkönyveim sora sok száz beírást örökít meg nekem. Gyöngyszemek sora egy-egy kiállítás, mely szívben-lélekben erősít. Sokféle oklevél, elismerő irományok sora emlékeztet arra, hogy azon az állomáson letettem valamit, dicséretben részesültem, elismerésben részesítettek. Van nemzetközi első díjas kerámiamunkám. Kaptam különdíjat is néhány alkotásomra. 2015-ben kaptam meg a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést, állami elismerést, s az idén Lakitelek legmagasabb díját, a Lakiteleki Emlékérmet is nekem adományozták.
Ám számtalan díjam van, mely apróságok sora. Csak néhányat említek: szívesen emlékezem arra az orvosra, aki az egyik szívgyógyász kongresszuson a kerámia-bemutatómon visszalépett az egyik babámhoz, s megsimogatta annak a fejét! Vagy amikor egy megajándékozott azt mondja: a lakásom legszebb éke lett az alkotása, a főhelyen áll! Kell-e ennél több? Csodás pillanatok sora, amikor a kerámia-szakköröseim rádöbbennek arra, hogy az egy-két segítő kézmozdulattal helyre tett munkát büszkén nézik, s lelkesen örvendenek, hogy milyen jó dolog is ez: meg tudtam csinálni! Ilyenkor a szívem csordultig van tele büszkeséggel, szeretettel.
Vajon hány kiállítása volt Czinege Edit tanárnőnek, és melyikekre a legbüszkébb?
Több mint nyolcvan alkalommal álltam közönség elé egyéni, vagy csoportos kiállításon. Minden kiállítás másért szép és kedves, kellemes. Nincs két egyforma kiállításom, mert van egy állandó MAG, az örök darabok, melyektől nem válok meg soha, mert az enyém, s mély emlékként kötődik hozzám. De mindig készítek új téma köré új alkotásokat. Így aztán soha nem lesz két kiállítás sem egyforma.
„Mindenért hálás vagyok! A legkisebb dolognak is nagyon tudok örülni. Már nem törekszem arra, hogy sok fele eljussak, mert nem kis tortúra. De ha hívnak, biztosan elmegyek! Sok még a feladatom, sok tervem van, remélem a Jó Istennek is van még velem terve. Köszönöm, hogy mindezt elmondhattam.” – zárta hosszúra sikerült interjúnkat Czinege Edit tanárnő!
Köszönjük szépen, hogy időt szántál rá és végigolvastad ezt a cikket, illetve Czinege Editnek is szeretnénk megköszönni, hogy rendelkezésünkre állt! Reméljük, hogy sok ember számára tudtunk motiváló információkat szolgáltatni, amivel könnyebben jön az akarat és elhatározás a kemény munkához!
Hasonló jellegű cikk több is található a JÉG Blog oldalán. Ehhez tudjuk ajánlani az egyik interjúnkat melyet Gangl Edinával készítettünk és a következő linken találjátok. Még több JÉG tartalomért kövesd be Facebook és Instagram oldalunkat!
