A csevej éltetője, hogy úgy érezzük társadalmilag elfogadható beszédtémákat kell találnunk. Azonban, ha megszabadulunk az udvarias csevegéstől, az sok mindent megváltoztathat. Kristen Berman és Dan Ariely cikke Mészáros Eszter fordításában!
Milyen a kapcsolatod Istennel? Mi az, amitől félsz az életben? Ezek remek témái lehetnek egy beszélgetésnek, azonban társas eseményeken ritkán vágunk bele ilyen mély kérdések boncolgatásába. Inkább megvitatjuk a következő nyaralásunk terveit, a legutóbbi házfelújítós horror sztorinkat, és persze az időjárást.
Kár, hogy így van, hiszen kutatások is megerősítették, amit sokan tudunk, de még sem eszerint cselekszünk: a felszínes csevegés nem csak a kapcsolatainkat nem építi, de a boldogság érzetünknek sem tesz valami jót. Így egyértelmű, hogy feltesszük a kérdést: ha nem tesz jót nekünk, miért olyan elterjedt még mindig a csevej?
A szomorú válasz az, hogy aktívan keressük a legkisebb közös nevezőt. Kötetlen környezetben megvan a szabadságunk, hogy olyan beszédtémát válasszunk, amilyet szeretnénk, mind emellett viszont nyomást érzünk, hogy társadalmilag elfogadható dolgokról beszéljünk, amelyekhez mindenki könnyen hozzá tud szólni – ezek a csevej nem túl izgalmas ismérvei.
Hogy jobban megértsük ezt a problémát, és hogy megtudjuk hogy küszöbölhetjük ki, szerveztünk egy vacsorapartit. Ezek az események általában két fajta társas koordinációs problémával járnak. Az első az érkezési idő: ha mindenki más időben érkezik, úgy érezzük, hogy a buli mindig “mozgásban” van – épp kezd beindulni, vagy meghalni. A második probléma a beszédtémákhoz kapcsolódik: senki nem fogja megkockáztatni, hogy komplex, személyes témákat hozzon fel olyanoknak, akik csupán távoli ismerősök. Így a kézenfekvő alternatíva a felszínes csevej, amely nem hagy mély nyomot senkiben.
Kate Fox társadalom-antropológus egy 2010-es nagy-britanniai kutatásában több, mint az emberek 90%-a vallotta be, hogy beszélt az időjárásról az azt megelőző hat óra alatt. Ezen belül körülbelül 38% mondta, hogy előkerült ez a téma az előző egy órában. (Pedig mikor hallottad utoljára valakitől, hogy bár lenne még 45 percünk elmélyülni az időjárás izgalmas témakörében?!)
Első szabály
Hogy segítsünk leküzdeni a koordinációs problémát, egy egyszerű változót adtunk a vacsorapartinkhoz – szabályokat. 1) Érkezz meg 7:30 és 8:00 között. Ha nem érsz oda 8-ig, ne gyere. 2) Egyáltalán semmilyen csevej. Csak és kizárólag értelmes témák engedélyezettek.
Ezek a szabályok csorbítottak a személyes szabadságon, de azért, hogy mindenki számára kedvezőbb eredményeket kapjunk. A meghívottak 90% feliratkozott egy napon belül, és sokan feltették a kérdést, hogy “Mi is az a csevej? Sport? Utazás? A munkám?”
A résztvevőket nem csak, hogy izgatták a szabályok, örültek nekik, és senki nem akarta megszegni őket.
7:30-kor, a vacsoraparti estéjén tehetetlenül vártuk a vendégek érkezését. 7:45-kor már kicsit idegesek voltunk – addigra még senki nem érkezett meg. Már csak 15 perce maradt a vendégeinknek.
Viszont 7:46-kor csengett a csengő, és 7:54-ig meg sem állt, 25 vendégig. Az utolsó két meghívott 8:05-kor érkezett, és kisebb belső vita után úgy döntöttük, beengedjük őket. Hogy az egész csoport az elejétől együtt volt, felerősítette az élményt mindenki számára.
Második szabály
Ez után a második szabály is életbe lépett. Hogy segítsünk koordinálni a beszélgetést, készültünk kis kártyalapokkal, amelyeken tippeket tüntettünk fel, hogy kezdjünk bele egy mélyebb beszélgetésbe. A 27 vendég – férfiak és nők vegyesen – megvitatták hogy a közszolgákat hogy vonhatjuk felelősségre tetteikért. Azt is megtudtuk ki az, aki felajánlaná egy veséjét – a párunkon kívül – ha szükségünk lenne rá. Elmélyedtünk az öngyilkosság megelőzés elméleti kérdéseiben. De kitértünk a domina szerepjáték művészetére is.
Úgy a buli közepénél valami érdekes történt. “Hé! Ez nem csevej?” hallottuk a vendégektől. Tehát nem csak betartották a szabályokat, érvényre is juttatták őket. Ahelyett, hogy valósan korlátozódott volna a szabadság, a vendégek úgy tűnt, hogy kevésbé feszengve beszéltek azokról a témákról, amelyekről tényleg akartak.
Két közös szabály felállítása által létrehoztunk egy környezetet, amelyben új társadalmi normák uralkodtak és ezek újradefiniálták az emberek legjobb érdekét. Mindenki boldogabb volt. Hogy ezt még inkább érzékeltetni tudjuk, két randi is kerekedett a vacsorapartiból – talán az értelmes beszélgetés vonzóbbá is tesz minket?
Az alapvető gondolat az, hogy ha minden személy saját akaratának megfelelően cselekedhet, ezen egyedi viselkedésformák kombinációja szuboptimális eredményeket hozhat a csoport számára. Ez a probléma, amint az imént is bemutattuk, világosan látszik a társas összejövetelek esetében, de más helyzetekben is megjelenhet, mint például email-es kapcsolattartás közeben.
Az email a nap 24 órájában működik – ha rá akarunk kérdezni valamire szombat reggel egy kávézóból, semmi nem akadályoz meg bennünket, hogy elküldjünk egy emailt.
Bár a lehetőség, hogy a kérdésünkre gyors választ kapjuk rövidtávon kifizetődő lehet, ha távolabbról tekintünk erre a jelenségre, láthatjuk, hogy ezen könnyebbség könnyen görcsös email-csekkolásba csaphat át. Azon túl, hogy a személyes életünkben is áldozatot kíván, ha kézben szeretnénk tartani a folytonos email áradatot, ez a jelenség a munkahelyen is rendkívül káros. A folyamatos emailek elvonják a dolgozók figyelmét, és bár a gyors válaszok kecsegtetőek, így pont, hogy lelassulnak a munkafolyamatok.
Tehát mit kellene tennünk? Például hozzáadhatnánk az egyenlethez a koordinációt, ezáltal új társas normákat teremtve. Mi lenne, ha a cégek bevezetnének egy rendszert, ahol az emaileket csak három előre megadott időben kézbesítenék? Ez meghatározná a küldők elvárásait a válaszidővel kapcsolatban, és csökkentenék a címzetten a nyomást, hogy folyton ellenőrizze a bejövő fiókot.
Összegezve, olyan helyzetekben, ahol általában kötetlenül viselkedhetünk, a társas koordinációnak meglepő pozitív hatásai lehetnek. Tehát a következő vacsorapartin ne feledjétek a jó bort, a kellemes zenét, és persze a szabályokat!
Dan Ariely James B Duke Pszichológia és Viselkedési Közgazdaságtan Professzor a Duke Egyetemem; Kristen Berman az Irrational Labs, egy non-profit viselkedési tanácsadócég társalapítója Dan Ariely oldalán.
Az eredeti cikk ezen a linken található.
Reméljük hasznosnak találtad cikkünket. Érdemes böngészni a blogon, hiszen rengeteg érdekes cikket találhatsz még. Ajánljuk figyelmedbe A boldogság és elégedettség paradoxona című cikkünket is. Még több JÉG tartalomért kövesd be Facebook és Instagram oldalunkat is!
